Paksi Hírnök, 2018 (27. évfolyam, 1-24. szám)

2018-03-09 / 5. szám

8 w Paksi Hírnök, 2018. március 9. Mozaik Városi olvasmányok Határbeli iskolák - Cseresznyéspuszta „Minden város a saját nyelvén írja a történetét. Az utcák, terek, épületek és műemlékek önálló jelrendszert hoznak létre, amelyet, akár egy szöveget, megérthetünk, megtanulhatjuk olvasni a vá­rost.” Ficsor Benedek, újságíró Az elemi népiskola kialakulá­sának története úgy kezdődött Cseresznyésben, hogy a télen­­nyáron járható út hiánya miatt a pusztai gyerekek nem tudtak iskolába járni. A Tolna megyei Közlöny 1906-os júliusi számá­ból tudhatjuk meg, hogy Hótai Ferencz az első tanító a szep­tember elsejei tanévkezdéskor, aki aztán hamarosan lemond, őt Hoffmann Ádám követi. (Meg­jegyzendő: Bencze Barnabás ta­nár úr egy interjúban arról be­szélt, hogy a cseresznyéspusztai iskolai oktatás már 1905-ben be­indult, akkor még bérelt tanter­mekben.) A tanítók gyakran cserélődtek az iskolában, a tanítást sokszor kel­lett szüneteltetni: több esetben a rendkívüli hideg és a tüzelőhiány, valamint a járványok miatt, de jelentősen hozzájárult a gyerme­kek hiányzásához a tanyasi csalá­dok szegénysége és ennek követ­kezménye, a hiányos öltözet. 1937 végén a Tolna megyei tanfe­lügyelő beszámolót kért az isko­laigazgatóktól: adjanak jelentést az elemi iskolai tanulók ruház­kodásáról. Az akkori cseresz­nyéspusztai községi tanító 1938. január 25-én a következő választ adta: „A tanulók 15 százaléka (12-15 fő) az évszakhoz mérten elég­gé megfelelő módon öltözkö­dik. A többi 80-85 százalék rend­kívül hiányosan. Fehérnemű in­kább csak a leánytanulóknak van, de hosszú ideig szennyes ál­lapotban, miután nincs váltó fe­hérneműjük. Fiúknál csak hiá­nyosan van fehérnemű. Március­tól novemberig, néhány nagyobb leánytanuló kivételével (5-6 tu­­tyiba jön) mezítláb, egy szál ru­hában jár. Télen a fent említett 15 százalék kivételével a tanulók hi­ányos, vékony, gyakran rongyos ruhában járnak. Egyiken könnyű nyári ruha ágyterítővei becsavar­va, mezítlábas klumpa. Legtöbb­jén három kabát, de felváltva rongyosak. Lábon szalmacsutak és rongy, madzaggal összeköt­ve, klumpa. A tanulók 50-60 szá­zaléka erős hófúváskor, olvadás­kor néha egy-két hétig nem jár iskolába, miután 2-6 km-es hó­mező, sártenger, lakatlan távol­ságok életveszedelmes vállalko­zások lennének 6-9 éves gyerme­keknek.” Hosszú idő telt el, a működést a fent leírtakon kívül nehezítette a második világháború magyar­­országi hatása, következményei. Az ötvenes évek végén kapott erőre a kezdeményezés, mely szerint bővíteni kell az isko­lát, majd 1961 szeptemberében sor is került az új, kéttantermes „intézmény” átadására, mely­nek megépítése 600 ezer forint­ba került, a kivitelezéshez 417 ezer forint értékű társadalmi munkával járult hozzá a telepü­lés termelőszövetkezetbe tömö­rült lakossága. Az iskola kulcsa­it Karszt János vezető tanító vet­te át. A fejlesztés folytatásaként 1961-ben a településen bevezet­ték a telefont, „ezzel közvetlen kapcsolatba került a paksi ho­moksivatag lakossága a külvi­lággal” Majd 1964 októberében először gyulladt ki villanyfény Cseresznyéspusztán. Küzdelmes, szép évek következ­tek. A tanítók elmondása szerint az oktatáshoz szükséges szemlél­tetőeszközök rendelkezésre áll­tak, kis fiókkönyvtár is műkö­dött az iskolában, még filmvetí­tés is volt a felső tagozatosoknak, kéthetente, amikor jött a műve­lődési autó..., barkácsoltak, ker­tészkedtek, békebeli, hasznos, önfenntartó nevelés és oktatás folyt az iskolában. Majd 1978. szeptembertől - az iskolák körzetesítésének eredmé­nyeként - Cseresznyésből min­den tanköteles gyermek Paks­­ra járt iskolába, a tanítás ettől az évtől kezdődően megszűnt Cseresznyéspusztán, az utolsó ta­nító Arany Béla és felesége, Sára néni volt. A cseresznyési iskolában jó­­néhány, életével és munkájával példát mutató, hittel, meggyőző­déssel, akarással teli pedagógus dolgozott. Itt kezdte pályafutását Bencze Barnabás tanár úr, és taní­tott itt Pákolitz István is. 2017 jú­niusa óta emléktábla őrzi az egy­kori határbeli iskolában tanítók nevét az iskola falán. Néhány évvel ezelőtt - az isko­la legújabb kori történetének kez­detén - készült egy fotó. A múló idő egy kivételesen meghitt, meg­ismételhetetlen pillanata, hiszen a következő alkalommal, amikor programot szerveztünk az egy­kori cseresznyési tanítók és diá­kok számára, a képen szereplők már eggyel kevesebben voltak az iskola udvarán, Bencze Barna­bás tanár úr már hiányzott. A ta­valyi, megejtően szép cseresznyé­si találkozón Arany Béláné, Sára néni, Feil Ferencné, Marika néni és Karszt Jánosné, Zsuzsa néni képviselte az egykori cseresznyé­si pedagógusokat. Az összejövete­len olyan településtörténeti emlé­kek kerültek elő, olyan örömök és bánatok dokumentálódtak, ame­lyeket csak ritka pillanatokban él­het meg az ember. Teli Edit „... A nép ajkán élő hagyományok szerint valamely Ledneczky-ős (a lakosság fele Ledneczky névre hallgat) a lakosságtól egy tajték­pipáért vásárolta meg a puszta futóhomokos részét.” - olvasható a Tolna Megyei Népújság 1963-as májusi számában. A korabeli do­kumentumok leírásai alapján, amikor Cseresznyés-pusztára gon­dolunk, kövesúttal nem rendelkező, szétszórt települést kell elkép­zelnünk, ahol tisztességes, becsületes emberek laknak, akik szeretik egymást. Egy 1969-es újságcikk szerint „Egy-két kivételtől eltekint­ve évtizedek óta itt él minden Ledneczki, Lacza, Mukli.” A gyere­kek ritkán hiányoznak az iskolából, a szülők szinte kivétel nélkül el­járnak a szülői értekezletre. Az elemi iskolából kikerülve sok gyerek érettségizik, a felnőttek szívesen olvasnak, a téli időszakban szívesen tanulnak be színdarabokat....

Next

/
Thumbnails
Contents