Paksi Hírnök, 2018 (27. évfolyam, 1-24. szám)
2018-03-09 / 5. szám
4 ■ Paksi Hírnök, 2018, március 9. Közélet Fedél alatt tölthették a hideg éjszakákat a hajléktalanok Tekintetüket a tévékészülékre szegezve öten ülnek a paksi Síp utcai hajléktalanok nappali melegedőjének társalgójában a Paksi Hírnök stábjának látogatásakor. Az éjszakát tizenegyen töltötték itt. A március eleji kemény tél számlájára írható a „nagyüzem”, az, hogy a „kemény fiúk” is beadták a derekukat, és ha csak néhány napra is, de beköltöztek. Nemcsak a nagy létszám, hanem a békés, sőt idilli hangulat sem mindennapos. Borbás Lászlótól, az intézményt fenntartó Paks Kistérségi Szociális Központ igazgatójától tudjuk meg, hogy a minap kénytelenek voltak rendbontás miatt retorziót alkalmazni. Nyíltan beszél arról, hogy a konfliktusok az italból, egyéb szerek használatából adódnak. Nehéz motiválni a „lakókat”, hiszen a legtöbbjük inkább az utcát, ezzel együtt a szabadságot választja, nem pedig a kötöttségekkel járó melegedőt. A mostani hideg és a minap történt kitiltás azonban kicsit megregulázta a csapatot. Egybehangzóan mondják, hogy nincs italozás, mert különben irány megint az utca. A paksi hajléktalanszálló bezárása és némi útkeresés után tavaly ősz óta fogadják a fedél nélkülieket a Síp utcai nappali melegedőben. - Ez soha nem lesz átmeneti szálló, itt nem lesznek ágyak - mutat körbe Borbás László. A társalgón kívül egy apró iroda, két mosdó és egy konyha van az épületben. Éjszakára a társalgóban fektetik le a matracokat, illetve a szépen felújított ház udvarán elhelyezett fűthető konténerben. A kezdeti bizalmatlanság után lassan mindenkinek megered a nyelve, megelevenedik az élettörténete. Kiderül, hogy mindenkit ért valamilyen sorscsapás, de az is felsejlik, hogy ha lenne is más út, ezek az emberek a maguk választotta rögös úton akarnak maradni. Kovács Hajnalka 48 éves, 32 éve él együtt párjával, Géczi Istvánnal, nyolc gyerekük született, a legkisebb is betöltötte a 18-at, vidéken élnek, ki erre, ki arra. Pár éve leégett a házuk Vácikában, aztán egy lakókocsiban éltek a Duna-parton, de az is kigyulladt. Egyikük sem dolgozik. Hogy Hajnalka miért nem, az nem derül ki. Párja most azért nem, mert kórházban volt, elfagyott a lába. Maradhatott volna még, de hazajött, mert nem igazán tűri a kötöttségeket. Saját bevallása szerint hirtelen a természete.- Most egyikünknek sincs jövedelme, de a jövő hónaptól kapom a szociálist - mondja az asszony. Hogy mégis miből jut ételre, italra? Guberálásból. Ha napi 2000 forint összejön, az már jó, abból futja kávéra, dohányra, a hozzávaló hüvelyre... Ezekről egyikük se tudna lemondani. Ennivalót kapnak innen-onnan, járnak a Segítők Házába, a Katolikus Karitászhoz, segítenek az emberek is, egy fiatal házaspár például karácsonyra vett nekik két vadonatúj paplant. Utcán, pádon tölti az éjszakákat Kecskeméti Iván is, ha nincs farkasordító hideg. 33 éve él Pakson, másfél éve az utcán. Elvált a feleségétől, azóta nincs otthona, munkája is csak ritkán, mert- mint mondja - epilepsziás, azt pedig be kell írni a felvételnél, de nem jó ajánlólevél. Egy fia, egy lánya, tizenegy unokája van, ők élik a saját életüket, nem szívesen lenne a terhűkre. Hogy van-e innen kiút? - Reméljük - reagál Hajnalka vélhetően nem meggyőződésből. Iván viszont eltökélt. Azt mondja, mindenkinek saját érdeke, hogy tegyen a továbblépésért. A csőszerelő végzettségű férfi átmenetinek tekinti ezt az állapotot.- Nekem abszolút nincs semmilyen tervem - kapcsolódik be a beszélgetésbe Sárközi János, aki két éve hajléktalan. Háromszor volt nős, az első feleségétől elvált, ott lett két gyerek, akikről azt sem tudja, hol vannak. - Egy kihalt mellőlem - folytatja. Az végül nem derül ki, mi lett a harmadik asszonnyal. János a nevelt lányával Nagydorogra költözött, de nem tetszett neki a vő viselkedése, hát továbbállt. - Lerobbantam, nem tudtam tolni a babakocsit, amivel guberálni járok. Biciklivel tudok közlekedni, úgy fáj a lábam - meséli tovább. O
