Paksi Hírnök, 2018 (27. évfolyam, 1-24. szám)
2018-02-23 / 4. szám
Mozaik Paksi Hírnök, 2018. február 23, ■ 11 Mesterek: Varga János asztalosmester Varga János asztalosmester felmenői mind ügyes kezű munkásemberek voltak. Az egyik nagyapja iparosként, a másik pedig asztalosmesterként kereste a kenyerét. Édesapja is az utóbbi szakmát választotta, így Varga János már tőle sajátította el a mesterséghez szükséges tudást. Új sorozatunkban elsőként őt mutatjuk be.- Ha a felmenőimre gondolok, azt kell mondjam, hogy volt mit örökölnöm, nagyon pontos, szorgalmas és munkaszerető emberek voltak. Több generáción keresztül űzte a családom az asztalosmesterséget: a nagyapám Pakson dolgozott, az édesapám is az lett, így vált a nevünk közel hatvanévnyi munka után cégérré - mondta Varga János.- Az igazi szakemberek csak évtizedek alatt válnak valódi asztalosmesterré. Fiatalkoromban még „erőből” dolgoztam, de aztán az idő múlásával megjött a rutin és a tapasztalat. Az asztalosmesterség számomra a legszebb szakma. Az elkészült alkotást megfoghatod, megsimogathatod - mondjuk, nem dorombol, mint egy macska - és jó érzéssel tölt el, hogy mennyi munka és lelkiismeret van benne. Egy asztalosnak az a feladata, hogy ezt a különleges, természetes anyagot, a fát úgy munkálja meg, hogy a másik ember élvezettel nézze, és jóindulatot keltsen benne - tette hozzá. Varga János szerint szakmája kihívás, főleg az ő családjában, mert nem szakosodtak az asztalosiparon belül, hanem azt készítik el, amire megrendelés érkezik Minden alkalommal megbeszélik a részleteket a megrendelővel, profilrajzokat készítenek, azaz ábrázolják a konkrét elképzeléseket annak érdekében, hogy ne legyen félreértés közöttük és tökéletes alkotás készüljön. - Azért szeretek fával dolgozni, mert az egyik legtermészetesebb anyag. Jó megfogni, mert csak úgy árad belőle a melegség. Nem csak meglátni, hanem megérezni is kell a szépségét. Azért különleges, mert mindegyik darabnak más a mintája, ami el tudja varázsolni az embert. Én például órákig el tudom nézni egy-egy fadarab játékos rajzolatát - fogalmazott. Az asztalosmester szerint a hétköznapi ember jobbára csak akkor kerül kapcsolatba ezzel a nyersanyaggal, amikor elmegy az erdőbe fát vágni, vagy otthon felhasogatja a tűzrevalót. Azonban egy fafaragó rögtön meglátja akár egy gyökérdarabban is a lehetőséget, hogy milyen alkotást lehet kihozni belőle. Akinek megvan ehhez a képzelőereje, annak a kezében is benne van a mesterség. Weller P. Hanna Közlekedés - kultúra (?) Egyre sürgetőbbé válik a paksi közlekedési problémák megoldása, amire már van elképzelése a városnak. Nem lesz egyszerű javítani az infrastruktúrán, de van, ami még ennél is nehezebb, sőt szinte lehetetlen küldetésnek tűnik: rendet tenni a fejekben. A Kossuth Lajos utcában minden áldott hétköznapon, iskolakezdés előtt és iskola után spontán félpályás útlezárásra kell számítani. Mert a gyerkőcöt a sulihoz legközelebb kell kitenni az autóból, és még be is illik kísérni, nem baj, hogy emiatt megáll a forgalom, és megkezdődik a kölcsönös egymásra várakozás: vajon elengednek-e a szemből jövők, vagy megvárhatom, amíg a „dedet” anyuci körbecsókolja és ellátja napi jó tanácsokkal? A legutóbb egy anyuka csodálkozott rám tágra nyílt szemekkel, mert mindenképpen az iskolakapu mellett szeretett volna állomásozni a verdájával egy „röpke” szülői értekezlet erejéig, és nem hitte el, hogy nem férek el az úton az autója és a másik oldalon álló járgányok között szlalomozva. Egy apuka rendszerint az egyik Dózsa György úti zebrán parkol. így a kevésbé elővigyázatos - „villámgyors” 10 kilométer per órás sebességgel - közlekedő sem veszi észre, ha adott esetben egy 150 centi alatti egyén épp át kívánna kelni az úton. A gyalogosok között sem kell sokáig kutatni kalandorok után: számtalanszor lehetünk tanúi annak, ahogy a szülő a zebrától tíz méterre rángatja maga után az autók között a gyerkőcöt. A zebrát viszont előszeretettel használják a biciklisek, rakétaként száguldanak át az autósok előtt anélkül, hogy szabályosan leszállnának a drótszamárról, urambocsá, körülnéznének. Aztán vannak a túl óvatosak. A hatos úton nyugodtan lehet haladni kilencvennel, amit úgy tűnik, sokan nem tudnak. Olyan sofőrrel is találkoztam, aki egyenesen negyvennel száguldott hosszú kilométereken át, a kormányba kapaszkodva, mereven bámulva előre. Örültem, amikor meg tudtam végre előzni... A rend éber őrei gyakran mérik a sebességet Paks környékén, amit a szembejövő autóstársak többnyire bőszen jeleznek is. Van, aki ilyenkor megijed, és satufékez a kívánt sebesség (ami szerinte 70 kilométer per óra) eléréséig. Ijedtében úgy is marad, mindjárt Dunaföldvárig. A másik véglet, amikor a villogó sárga fényjelzésnél, ráadásul jelzőtábla utasítására hetvenre lassítókat hátulról kis híján az árokba dudálják a sietősebbek. Még sorolhatnám... Persze, én sem vagyok tökéletes, és mindenki követhet el hibákat. De a paksi közlekedés még a tapasztalt, Budapestet akár naponta többször is megjáró buszsofőrök szerint is megér egy misét... És nem az utcák állapotára vagy a parkolók hiányára gondolnak, amikor ezt megjegyzik. Itt lenne az ideje változtatni ezen a közlekedéskultúrán, már csak azért is, hogy a gyerekeink ne ilyen példát lássanak. Sólya Emma Napi hírek és információk a városról, az atomerőműről: telepaks.net
