Paksi Hírnök, 2018 (27. évfolyam, 1-24. szám)
2018-12-21 / 24. szám
10 »Paksi Hírnök, 2018. december 21. Mozaik Városi olvasmányok Az ajtóról Fotó: magánarchívum „Azt hiszem, ez volt az az időpont, amitől fogva Emerenc már valóban szeretett, fenntartás nélkül, majdnem komoran, mint aki tudomásul vette, a szeretet kötelezettség, tulajdonképpen veszedelmes és kockázatos szenvedély.” Szabó Magda Esténként a csendre vágyás mellett szorongva gondolok az ünnepekre. Újra és újra, évek óta kicsúszik kezeim közül az idő. Idén nem futotta a terasz téliesítésére, a kerti papucsomat néhány napja belepte a hó. (A várva várt decemberi hó!) Éjszakánként rányitom az ajtót az emlékeimre - már nem csupán a régmúlt világból valókra, a tegnapiakra is. Persze elfogódottan gondolok a gyermekkori karácsonyokra, ahogy napokkal szenteste előtt cérnára kötözgettük - párosával - a Konzum szaloncukrot, ahogy elővettük a törékeny díszeket: a fenyőágakra csíptethető madarak itt-ott töredezettek voltak, a gyertyatartók festése megkopott, a csillagot a csúcson úgy kellett igazítani, hogy ne látszódjanak a hiányosságai. Apró csokoládék is kerültek a fára, a kedvencem a Kismackó nápolyiszelet volt. Ezek a karácsonyok nem nagyon különböztek a hétköznapoktól, egy-egy nyugalmasabb hétvégétől, talán a csend volt más, meg a szüleim mosolya. Szóval ajtót nyitok a tegnapnak, a mának is. Kötegelem, dobozolom az emlékeimet. Az ünnepi tájakat, melyeket gondolatban bejárok. Badacsonyi hajnal, majd korai reggeli a melegben a Balaton partján, ahonnan messzire látni, egészen egy őszi, novemberi délelőttig, amikor éppen a víz hidege, az ősz téblábolása hoz megnyugvást. A zajos nyár után a zajtalan, színeit kereső ősszel sétálok a parton. A balatoni képek mellé kerül a szedresi tarkasáfrányos, ahogy a dombról nézem a medinai templom tornyát. Leheveredek a fűben egy késő őszi délelőttön, és eszembe jut, hogy gyerekkoromban a város határát sem léptem túl, sokáig nem létezett számomra más földrajzi koordináta, csak a nagyszüleim háza, az óvoda, iskola. Nem késtem le mégsem semmiről, legalábbis semmiről, ami nem pótolható. Ha egy pillanatra magamra csukom az ajtót, és újra a régi karácsonyok sztaniolpapíros csörgését hallgatom, frissen reszelt torma facsarja az orromat, látom édesapámat, ahogy az ünnep előtti disznóvágáskor elfordul, mert a cumisüvegen, kézben nevelkedett, tizennegyedikként született kismalacot úgy gondozta, amikor a Fritz Jani bácsitól, a Domb utcából elhozta, mint egy csecsemőt. így terebélyesedett erős hátú, izmos, vágnivaló disznóvá, aki úgy hozzánőtt édesapámhoz, mintha barátok lettek volna. A karácsonyi hurka, kolbász mellé néhány könnycsepp is jár: édesapám a malacot siratja, én meg édesapámat, aki napokig szomorkodik. A magamra csukott ajtó résein át is jól látom a távoli nagymamámat, akire édesanyám hasonlított legjobban a testvérei közül. Állunk édesapámmal a vasútállomáson, elvesszük a csomagjait, a nagygombos, kék-piros kockás, kapucnis kabátomban gyakran előrefutok - a meszszi nagymama volt a legjobb karácsonyi ajándék. Ekkor került az asztalra Budapestről Turista felvágott és citromos nápolyi is. És a nagymama történetei az „otthoniakról”, akiket csak nyaranta láttunk. Ilyenkor valahogy mindig többet raktunk a tűzre esténként, vagy nem is tudom. De az bizonyos, hogy a ház melegebb volt a szokásosnál. S ha újra kitárom az ajtót, már a szálkai tavat látom, az út mellett a Mayer kápolnát, aztán a grábóci Kálvária-dombot, a kistemplomot. Karnyújtásnyira van minden, ami fontos. Tenge - licen járok, advent idején, hallgatom, ahogy Komáromi Gabriella irodalomtörténész Lázár Ervin nagyszüleiről mesél, akik ideszöktek, a család tiltása ellenére, hogy együtt lehessenek. Teszekveszek, nyitom-csukom az ajtót, rakosgatom az emlékeimet, rendeződök. így, karácsony idején, újraolvasom Szabó Magda Ajtó című regényét, Emerenccel söpröm a havat az utcán, és arra gondolok, hogy „a szeretet kötelezettség, tulajdonképpen veszedelmes és kockázatos szenvedély”. Várni valakit, ajtót nyitni valakinek, akit szeretünk, meleget adni, bizalmat és biztonságot - valóban kockázatos. ...egy régi szaloncukros papírdoboz belső oldalára írom a sorokat. Rajzolom az emlékeimet, írom a tájakat. A hajnali derengés még ébren talál. Az ajtót kitárom, s jönnek mind, akiket szeretek, és akik szeretnek engem. Karácsony van... Teli Edit
