Paksi Hírnök, 2018 (27. évfolyam, 1-24. szám)

2018-10-05 / 19. szám

14 ■ Paksi Hírnök, 2018. október 5.

Mozaik

Borsó meg a héja - szépkorúak hete

Fotó: pixabay.com/illusztráció

Az elmúlt héten az időseké volt a főszerep Pakson. Számos programot szervezett számukra a kulturális központ a Szépkorúak Hete keretében. Néhány rendezvényt magam is láthattam, például a Színes délelőttöt, ahol színpadra léphetett a kulturális központban bárki, aki elég bátorságot érzett ahhoz, hogy megmutassa magát nagyközönség előtt. Figyeltem őket, az örökifjakat - bőven hatvan felett is tudtak tiniként viselkedni, nevetgélni, tréfálkozni egymással, a barátnőknek integetni lelkesen, izgulni a fellépések előtt. Felvették a legszebb ruhájukat, fodrásznál jártak, sminket tettek fel a nők, a férfiak a legjobb zakójukba bújtak, megtisztelték egymást. Néha elcsúsztak a hangok, botlott a szöveg, de a lelkesedés kárpótolta a közönséget az apróbb hibákért. Mindenki vastapsot kapott. Dunakömlődön is csendült a nóta - és nem csak a dalok szóltak közel kétszáz torokból, hanem

fiatalokat megszégyenítő módon ropták a táncot a szépkorúak. A zene egyébként az ember legbensőbb zsigereit is eléri. Az idősek otthonában számtalanszor voltam tanúja annak, hogy beteg, mozgásképtelen, a külvilágból látszólag már semmit nem érzékelő emberek amint meghallottak egy-egy régi nótát, sírva fakadtak - valahonnan, a tudat legmélyebb bugyraiból törhettek fel a rég elfelejtett emlékek Minden, időseknek szóló rendezvényen eszembe jut az apukám, aki ugyancsak nótás kedvű és táncos lábú volt. A Dunakömlődi Félnótásokkal biztosan szívesen énekelte volna az „Egy kicsi ház van a domb tetején”-t, ahogy tette velem, gyerekkoromban. A helyi nyugdíjasklub tagja volt, ő is aktív társasági életet élt, még betegen is ment a dunaszentgyörgyi kertbarátokhoz előadást tartani. „Apád mindig megvárta, amíg itt végzek” -jegyezte meg anyukám legutóbb, amikor a szemészetre kísértük a kisfiámat. „Aztán meg ott várakoztunk a gégészeten vele” - tette hozzá keserűen sóhajtva. Mindig, mindenhova együtt mentek, olyanok voltak, mint a borsó meg a héja - nagyon sok ilyen borsó meg a héját láttam a szépkorúak rendezvényén. Irigyeltem őket, milyen jó lehet ilyen szépen, együtt megöregedni. De feltűnt az is, hogy a nők többen voltak. Párjuk nélkül. Feketében szinte senki. Akik özvegyen érkeznek a vidám rendezvényekre, elfogadták az egyedüllétet, nem gubóznak be a lakás magányába, igyekeznek a legrosszabból is kihozni a legjobbat. Akadt, aki bottal, járókerettel vagy akár kerekesszékkel jött, de ott volt, kíváncsian várva kortársai színpadi műsorát. Mert lehet így is, fájdalmakkal, az évek súlya alatt meghajolva, életük párja nélkül, emlékét örökké hordozva, értékes életet élni. -se-