Paksi Hírnök, 2018 (27. évfolyam, 1-24. szám)
2018-09-21 / 18. szám
14 ■ Paksi Hírnök, 2018. szeptember 21. Mozaik Mesterek: Károly János Fotó: TelePaks Gyermekként szerette meg a zongorát, tinédzser kora óta hangolja és újít fel hangszereket Károly János zenetanár, karnagy, zenész. Édesapja az esztergomi bazilika orgonistája volt, a nagyapja pedig tanítóintézeti zenetanár. - Bárhol voltam, mindenhol zongorák vettek körül, talán már féléves koromban odaültettek egyhez. Arról, hogy mennyire korán kezdtem, van is egy relikviám: körülbelül tizenötéves koromból őrizgetek egy köszönőlevelet, amelyet a nagyapám egyik tanítványa írt nekem. Ebben háláját fejezi ki azért, hogy milyen szépen felhangoltam a zongoráját - emlékezett vissza Károly János, aki a nagybátyjától tanulta a mesterséget. - A legfontosabb a hangolókulcs, ami lényegében egy speciális csillagkulcs. Szükség van még hangolópálcára is, amellyel lefogjuk a fölösleges húrokat. így csak azt az egyet halljuk, amelyre szükségünk van. Ezekkel az eszközökkel kell a hangolószögeket húzni. Kétféleképpen lehet hangolni, van, aki rezgésszámláló gépet használ, de én hagyományosan, hallás után hangolok. Ez a technika jóval nehezebb, minimum tíz év gyakorlat szükséges ahhoz, hogy valaki jól csinálja. A hangolónak egyéb feladatai is vannak. Ha elszakad egy húr, ki kell cserélni, de fontos, hogy esztétikusán kössük meg. Mechanikai javításokat is végzek, például beszabályozom a kalapácsokat, mert megérzi az ember keze, ha nem tökéletes a billentés - mondta Károly János. Hozzátette, hogy a kalapácsfejekre, amelyek a húrokat megütik, külön figyelmet kell fordítani. Ezek kopó alkatrészek, amelyeket olykor le kell csiszolni. - Szállítás közben előfordul, hogy letörik vagy lehorzsolódik egy-egy alkatrész, akkor azt is ki kell javítani. Ilyen esetben a csiszolóport összekeverem nitrolakkal, ezt az elegyet kenem rá a sérült felületre, majd egy-két nap után smirglivel lecsiszolom, végül pedig politúrozni kell. Minimális famunkát én is vállalok, de a nagyobbakat inkább asztalosra bízom. A munkám végeztével mindig kipróbálom a hangszert. Jó érzéssel tölt el, amikor szép hangokat tudok kicsalni belőle - emelte ki Károly János.-wph„A világon nincs annyi lépcső, mint Pakson" Vér, verejték és könnyek - ez a churchilli idézet az atomfutás mottója is lehetne. Még a 10 km-t vállalóknak is meg kell küzdeniük Paks lankáival, a 15,25 és 31 km-es távok meghódítóiról nem is beszélve. Jómagam idén ötödször neveztem a versenyre - versenyre önmagámmal -, és tudtam, mire számíthatok. Legalábbis azt hittem. Elterveztem előre, hol fogok sétálni (a Sánchegyen felfelé mindenképpen), vittem magammal vizet, hogy ne a frissítőpontokon öntsem magam tele hirtelen folyadékkal, és azt is leszögeztem, ha nem megy, 15 km-nél kiállók. De, mert minden fejben dől el, ezt nem sűrűn juttattam az eszembe. Dugába dőlt a tervem, amikor már az Öreghegy utcán belesétáltam a futásba. A Sánchegyen, miután felkapaszkodtunk a meredek lépcsőkön (a világon nincs annyi lépcső, mint Pakson, legalábbis úgy éreztük valamennyien) csak egy pillantást vetettem a gyönyörű dunai panorámára, aztán bevetettem magam a szőlőtőkék közé, és azon gondolkodtam, hogy a meredek lejtőn inkább leülök és lecsúszom, minthogy lefussak a kitaposott füvön. A murván és macskakövön ezt már nehezebb lett volna kivitelezni, úgyhogy oldalazva, tipegve valahogy Fotó: magánarchívum csak letrappoltunk. Duna-part. A családom integetett, ami adott egy kis energiát néhány száz méterre, de a Vörösmarty utca felétől megint csak sétálni kényszerültem. Egy katicabogár húzott el mellettem piros napszemüvegben, megkérdezte, jól vagyok-e, aztán elszégyelltem magam, hogy ő talpig plüssben végigvágtat az emelkedőn, míg én poroszkálok, úgyhogy összeszedtem minden erőmet - ami a Sárgödör térig tartott. Fröcscsel kínáltak kedves asszonyok, lehet, el kellett volna fogadnom? A lejtőn lefelé futásnál az összes banán és víz, amit addig elfogyasztottam a mellkasomba szökött, de nem lassítottam, próbáltam időt nyerni. A Pollackon felfelé aztán még kocogni is lett volna energiám, de annyian sétáltak előttem, hogy hamar megmagyaráztam magamnak, hogy erőt kell gyűjtenem. Nem álltam ki 15 km-nél, bár már láttam, hogy a 2 óra 46 perces szintidőt nem tudom teljesíteni. Újra lejtő. Aztán porsivatag az atomerőmű felé, és gyomorfájás. 22 km-nél engedtem el. Akkor már a sétába került egy kis futás, és nem fordítva. Sorban húztak el mellettem a többiek, biztattak, támogattak. Az utolsó 600 métert aztán már futva tettem meg: hát milyen az már, ha valaki szimplán becammog a célba? Átvettem az érmet, aztán lerogytam a fűbe. Megcsináltam. Felkészültség híján nem számíthattam jobb teljesítményre magamtól, de megérte a vért, verejtéket és könnyeket. Megérte a zenészek, együttesek miatt, akik a város több pontján köszöntöttek minket, megérte a paksiak miatt, akik az utcán drukkoltak, vízzel kínáltak, megérte a hatalmas összefogás megtapasztalása miatt. Jövőre, veletek, ugyanitt... Sólya Emma
