Paksi Hírnök, 2018 (27. évfolyam, 1-24. szám)
2018-09-21 / 18. szám
10 ■ Paksi Hírnök, 2018. szeptember 21. Portré Jó napot, mi újság? Siklósi Júlia Az edzőteremben futunk össze néha Mindig mosolyog, megjelenése igényes. Köszönésben nem lehet megelőzni, jó társaság, kedves és figyelmes beszélgetőtárs. Csak keveset tudok az életútjáról, talán csak annyit, hogy Erdélyből települt át, és hogy kisebb-nagyobb buszokat vezet. Szeretem a hozzá hasonló embereket. Miközben várom Siklósi Júliát, azon gondolkodom, hogyan képes az ember elhagyni az otthonát, és egy idegen városban letelepedni, messze a szüleitől, testvéreitől. Amikor megérkezik, azonnal arról kezdünk beszélni, hogy honnan és mikor is érkezett Paksra. Van egy kis remegés a hangjában, amikor felelevenednek a huszonöt évvel ezelőtti emlékei. A szüleitől és három testvérétől búcsúzott el Marosvásárhelyen, amikor 1993 nyarán egy barátnőjével úgy döntöttek, hogy Magyarországon keresnek nyári munkát. Kalandos keresgélés után érkeznek városunkba, ahol Júlia egy helyi cégnél helyezkedik el. Megszereti a munkát, és nem tér vissza Erdélybe, itt marad és dolgozik tovább. Elfogódottan meséli, hogy mérlegelnie kellett: hazamegy, és megfelelő munka hiányában újra a szülei támogatását veszi igénybe - három testvére mellett - vág)' Pakson marad, és ő segít az otthoniaknak a boldogulásban. 2002-ben aztán munkát vált, csavarbolti eladó lesz, majd néhány év múlva személyszállítással foglalkozó férje egy azonnali, számára akkor még ismeretlen feladattal bízza meg. Egy csoportot Olaszországba, Solferino-ba kell szállítania egy kilencszemélyes kisbusszal. A kérés délután egy órakor hangzik el, a csoport öt órakor a Júlia által vezetett busszal útnak indul. Mindez a kilencvenes évek második felében történt, amikor GPS helyett még csak autóstérképek voltak. Az utazás gyönyörű volt. Egyrészt kezdte felfedezni Európát, másrészt a buszvezetés, a vele járó szolgáltatói felelősség és gondoskodás is tetszett Júliának. Hazatérve először Dl kategóriás jogosítványt szerez, mely a vezetőn kívül tizenhat utas szállítását teszi lehetővé, de miután egyre növekszik az igény a nagyobb létszámú utasszállításra, megszerzi a nemzetközi kategóriájú vezetői engedélyt autóbuszra és vele együtt tehergépkocsira. Az úgynevezett nagy busszal ritkán megy, de a huszonegy főst gyakran vezeti. Aztán eljön az idő, amikor nem csupán vezeti a buszokat, szervezi az utakat, de részt vesz a buszok szervizelésében, műszaki probléma esetén férfiként oldja meg az operatív feladatokat, viszi a szolgáltatáshoz tartozó adminisztratív feladatokat, rendeléseket igazol, számláz, gazdasági ügyeket intéz. Mindeközben cseperedik a kisfia, aki már csecsemőként együtt utazik az édesanyjával, babakocsi helyett busz ringatja Bencét. Júlia elképesztően nyugodt és kedves, és mindezekkel együtt csupa aktivitás. Elallgatom, hogyan lehet igényesen szolgáltatni, rendet, tisztaságot tartani a járműveken, az utasok igényeit messzemenően teljesíteni. Minden szavával arról üzen, hogy minden nehézsége ellenére nagyon szereti a munkáját. Emberi és földrajzi világokat ismer meg az utazások során, barátokat szerez. Számára nincs lehetetlen küldetés. Fontos, hogy elnyerje utasai bizalmát, szeretetét. Annyiszor és ott áll meg, ahányszor és ahol azt az utazó megkívánja. Szereti Paksot. Kisfia megnőtt, ma már tizenhárom éves. Néhány éve a nővére is ideköltözött. Kicsit jobb, hogy közel van, ha csak egyetlen családtagja is Erdélyből. Igen, az első pillanatban meglepődnek az emberek, amikor megjelenik a busszal és kiszáll a vezetőülésből. Nem hétköznapi látvány. Rutinos vezető (nem csupán a buszokon), határozott és udvarias, bőröndöket pakol, és minden esetben ő nyitja ki az ajtót az utasoknak - szóval ízig-vérig autóbuszvezető. És most is siet. Folyton ügyet intéz, szervez, lebonyolít. És közben egy paksi ügy mellé áll. Nem csupán udvariasságból. Szívesen vezet majd paksi elektromos buszt, és vállalja, hogy részt vesz a helyi E-mobilitás kampányban is. Mert ha van értelme, vállalja a feladatokat. Teli Edit
