Paksi Hírnök, 2018 (27. évfolyam, 1-24. szám)
2018-09-07 / 17. szám
Portré Paksi Hírnök, 2018. szeptember 7. ■ 9 Jó napot, mi újság? Bodajki Boglárka Paks északi felén a bisztróból a Dunára látni. A hajlott hátú őszi parton a homok még a nyárról üzen. Tökéletes a látvány. A viharos éjszakák után csendes a sötétzöld víz, a fák, cserjék életük teljében, erősen kapaszkodnak a fénybe. A levegő tiszta, a színek élénken vigyázzák még az évszakot. A felhők rajzolt széleire szabadságot képzelek. Ha kerékpárral megyek el a bisztró előtt, betérek, beszélgetek, néha itt is ebédelek Máskor vendégeket is hozok magammal, legutóbb kézdivásárhelyi zenészeket. Ez egy jó hely. Az ételválaszték egyszerű, a kávé jó minőségű, a sör finom, a kiszolgálók figyelmesek, pedig önkiszolgáló vendéglátóhelyen vagyok. Nézem a Dunát, a kompkikötőt, és közben beszélgetni kezdek Bodajki Bogival. Negyven éves, egyedi megjelenésű, folyton mosolyog. Az utóbbi időben minden városi rendezvényen jelen van. Vele mindenki szeret dolgozni. A gyerekek közt ösztönös nyugalommal mozog, nem véletlenül. Az általános iskolát a Bezerédjben végezte, délutánonként Bencze Barnabás tanár úr szakkörére járt. (Életet meghatározó élmény.) Tűzzománccal, agyaggal ismerkedett, tanár úr elbeszélő csendjében tanulta későbbi mestersége fortélyait. A gimnáziumban Takács Éva tanárnő mellett fejlesztette képzőművészeti tudását. Fiatal felnőttként megszerezte a szakács képesítést (idejét sem tudja, mikor kezdett édesapja, Deli József mellett dolgozni a bisztróban, először csak nyaranta, később már főállásban is), mellette három év alatt népi játék- és kismesterség-oktató képzettséget szerzett Szekszárdon. Aztán megszerezte a pedagógiai asszisztens bizonyítványt, vele a gyermekpszichológiai konzulens felhatalmazást, idén április óta a dunakömlődi óvodában dolgozik. Elérzékenyülök, amikor arról beszél, hogy nem az számít, mennyi a fizetése, az a fontos, hogy minden nap, újra és újra visszatalálhat az élet értelméhez, a gyerekekhez. Bogi mosolyog, én pedig hitetlenkedve kérdezem, hogy mindig ennyire jónak lát mindent, ami körülveszi? Azt érti a valóságból, amit jelent? Nem többet, nem kevesebbet? Reális, életigenlő? Kedvesen mondja: igen. Hiszen mi kell még a hétköznapok megéléséhez itt Pakson, nyáron? A Duna. A komp. A túlsó part, a pillanat, amikor az utolsó kompjárat elérése a cél. Néhány zsemle, felvágott, gyümölcs. Séta a kikötőből hazafelé, a bisztró felé. Vannak beszélgetőtársak, akiktől nem csupán kérdezni szeretnék, mondanivaló is van. Vagyis: beszélgetni kezdünk. Életről, értelmezési tartományokról, a gyerekekről, felnőttkori döntésekről. Közben a Rókus utcai fazekasműhely felé indulunk, és Bogi mesélni kezd. Egy kis házat szeretnék, egy alkotóműhelyt, kertet, most itt dolgozom a Rókus utcában. A műhely gyönyörű, rendezett. Nem csupán a motívumok harmonikusak a kerámiákon, a berendezés, a színek is. Pince is tartozik a műhelyhez, meg kedves, jóravaló szomszédok, egy csendes utca szép, magányos közössége, a Duna közelsége, az élet (egyik) értelme. Nézem a kerámiákat, Bogi mesélni kezd. Nem dobom ki azokat a darabokat sem, amik nem sikerülnek: összeesnek, deformálódnak. Nem a tökéletesség számít, hanem az, hogy az alkotásnak értelme legyen. Nemrég osztálytalálkozót tartottam itt a műhelyben - és poharakat, tányérokat mutat, melyekkel terített. Egyébként nem szereti a zajt, a hangoskodást. Sokszor nyolc-tíz órát is eltölt a műhelyben, csendben, a Bartók Rádiót hallgatja csupán. Kérésére, unszolására választok egy kerámiát, fehér agyagból. Bogi azt kérdezi, jártam-e már a Szent Rókus kápolnában? És mesélni kezd. Ez egy emblematikus hely. Nemrégiben esküvőt is tartottak itt. Amikor eleinte itt jártam, kacérkodtam a gondolattal, hogy elvégezzek egy restaurátorképzést, de szerintem így is gyönyörű. Felújítás, beavatkozás nélkül. Nézem, hallgatom Bogit. Derűs, kedves. A kápolnában kicsit elidőzünk, olvassuk a márványba vésett sorokat: „...A szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem gőgösködik, nem tapintatlan, nem keresi a magáét. Haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója. Nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. ..”. Nézem újra a Dunát. Kicsi utat tettünk meg a parton. Negyven évnyi távolságban voltunk egy történelmi kortól, egy emberi élet kezdetén. Teli Edit
