Paksi Hírnök, 2018 (27. évfolyam, 1-24. szám)

2018-09-07 / 17. szám

Portré Paksi Hírnök, 2018. szeptember 7. ■ 9 Jó napot, mi újság? Bodajki Boglárka Paks északi felén a bisztróból a Dunára látni. A hajlott hátú őszi parton a homok még a nyárról üzen. Tökéletes a látvány. A vi­haros éjszakák után csendes a sö­tétzöld víz, a fák, cserjék életük teljében, erősen kapaszkodnak a fénybe. A levegő tiszta, a színek élénken vigyázzák még az évsza­kot. A felhők rajzolt széleire sza­badságot képzelek. Ha kerék­párral megyek el a bisztró előtt, betérek, beszélgetek, néha itt is ebédelek Máskor vendégeket is hozok magammal, legutóbb kéz­­divásárhelyi zenészeket. Ez egy jó hely. Az ételválaszték egysze­rű, a kávé jó minőségű, a sör fi­nom, a kiszolgálók figyelmesek, pedig önkiszolgáló vendéglátó­­helyen vagyok. Nézem a Dunát, a kompkikö­tőt, és közben beszélgetni kezdek Bodajki Bogival. Negyven éves, egyedi megjelenésű, folyton mo­solyog. Az utóbbi időben min­den városi rendezvényen jelen van. Vele mindenki szeret dol­gozni. A gyerekek közt ösztönös nyugalommal mozog, nem vélet­lenül. Az általános iskolát a Bezerédjben végezte, délutánonként Benc­­ze Barnabás tanár úr szakköré­re járt. (Életet meghatározó él­mény.) Tűzzománccal, agyaggal ismerkedett, tanár úr elbeszélő csendjében tanulta későbbi mes­tersége fortélyait. A gimnázium­ban Takács Éva tanárnő mellett fejlesztette képzőművészeti tu­dását. Fiatal felnőttként megsze­rezte a szakács képesítést (idejét sem tudja, mikor kezdett édes­apja, Deli József mellett dolgoz­ni a bisztróban, először csak nya­ranta, később már főállásban is), mellette három év alatt népi já­ték- és kismesterség-oktató kép­zettséget szerzett Szekszárdon. Aztán megszerezte a pedagógiai asszisztens bizonyítványt, vele a gyermekpszichológiai konzulens felhatalmazást, idén április óta a dunakömlődi óvodában dolgo­zik. Elérzékenyülök, amikor ar­ról beszél, hogy nem az számít, mennyi a fizetése, az a fontos, hogy minden nap, újra és újra visszatalálhat az élet értelméhez, a gyerekekhez. Bogi mosolyog, én pedig hitet­lenkedve kérdezem, hogy min­dig ennyire jónak lát mindent, ami körülveszi? Azt érti a való­ságból, amit jelent? Nem többet, nem kevesebbet? Reális, élet­igenlő? Kedvesen mondja: igen. Hiszen mi kell még a hétköznapok meg­éléséhez itt Pakson, nyáron? A Duna. A komp. A túlsó part, a pillanat, amikor az utolsó komp­járat elérése a cél. Néhány zsem­le, felvágott, gyümölcs. Séta a ki­kötőből hazafelé, a bisztró felé. Vannak beszélgetőtársak, akik­től nem csupán kérdezni szeret­nék, mondanivaló is van. Vagyis: beszélgetni kezdünk. Életről, ér­telmezési tartományokról, a gye­rekekről, felnőttkori döntések­ről. Közben a Rókus utcai faze­kasműhely felé indulunk, és Bogi mesélni kezd. Egy kis házat szeretnék, egy alko­tóműhelyt, kertet, most itt dolgo­zom a Rókus utcában. A műhely gyönyörű, rendezett. Nem csupán a motívumok har­monikusak a kerámiákon, a be­rendezés, a színek is. Pince is tar­tozik a műhelyhez, meg kedves, jóravaló szomszédok, egy csen­des utca szép, magányos közös­sége, a Duna közelsége, az élet (egyik) értelme. Nézem a kerá­miákat, Bogi mesélni kezd. Nem dobom ki azokat a dara­bokat sem, amik nem sikerül­nek: összeesnek, deformálódnak. Nem a tökéletesség számít, ha­nem az, hogy az alkotásnak ér­telme legyen. Nemrég osztályta­lálkozót tartottam itt a műhely­ben - és poharakat, tányérokat mutat, melyekkel terített. Egyéb­ként nem szereti a zajt, a hangos­kodást. Sokszor nyolc-tíz órát is eltölt a műhelyben, csendben, a Bartók Rádiót hallgatja csupán. Kérésére, unszolására választok egy kerámiát, fehér agyagból. Bogi azt kérdezi, jártam-e már a Szent Rókus kápolnában? És me­sélni kezd. Ez egy emblematikus hely. Nem­régiben esküvőt is tartottak itt. Amikor eleinte itt jártam, kacér­kodtam a gondolattal, hogy elvé­gezzek egy restaurátorképzést, de szerintem így is gyönyörű. Felújí­tás, beavatkozás nélkül. Nézem, hallgatom Bogit. Derűs, kedves. A kápolnában kicsit el­időzünk, olvassuk a márvány­ba vésett sorokat: „...A szere­tet nem féltékeny, nem kérkedik, nem gőgösködik, nem tapintat­lan, nem keresi a magáét. Ha­ragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója. Nem örül a gonoszság­nak, de együtt örül az igazság­gal. Mindent eltűr, mindent el­hisz, mindent remél, mindent el­visel. ..”. Nézem újra a Dunát. Kicsi utat tettünk meg a parton. Negyven évnyi távolságban voltunk egy történelmi kortól, egy emberi élet kezdetén. Teli Edit

Next

/
Thumbnails
Contents