Paksi Hírnök, 2018 (27. évfolyam, 1-24. szám)

2018-08-24 / 16. szám

6 ■ Paksi Hirnök, 2018. augusztus 24.

Mozaik

Városi olvasmányok

A paksi gyárakról

Paks, Újváros. Meleg nyári nap a '70-es évek végén vagy a '80-as évek elején. A zöldborsót kinyűttük már, szépen fejlődik a zöldbab, a tök, a fűszerpaprika. A kevés szőlő rendben, a kert hátsó részében cukorrépák. Reggelente a hűvösben kapálunk a kiskertben, akkor rendezzük el a csirkéket, kacsákat is: a betonból kialakított kacsaúsztatót tisztára söpröm, friss vizet viszek bele, aztán répát reszelek, zöldet vágok a kacsáknak, vizes darába keverem. A diófa még fiatal, árnyékot nem ad, de szeretem - édesapám ültette. A délelőtt gyorsan telik, hárman ebédelünk a testvéremmel és az édesanyámmal, aki szól, hogy indulhatok - nemsokára dudál a gyár.

Sokan voltunk gyerekek, akik elsétáltunk a szüléink elé a paksi konzervgyárhoz a délelőtti műszak végén. Egy fagyi a szemközti kocsmából, aztán mentünk hazafelé - a férfiaknál csatos táska, esetleg a gyerekek által levetett régi iskolatáska volt. Dohányoztak: ki Románcot, ki Fecskét szívott. A konzervgyár körüli illat egyedi volt és minden más szagtól megkülönböztethető - különösen nyáron, paradicsomszezonban. Dudált a gyár munkakezdéskor, délben és kettőkor, és akkor, ha tűz ütött ki a településen - én így emlékszem. Volt aztán túlóra, ha jó volt a termés, termeltek a gépek, az emberek a dobozüzem, a címkeszoba, a kisraktár, a befőtt konyha, az ebédlő, a könyvtár Valentini nénivel, felejthetetlen. S ha már - paradicsomszezonban - a konzervgyárról elmélkedem, érdemes felidézni a többi egykori paksi gyárat is.

„A kisváros XX. századi dunai látképéhez hozzátartozott a település északi és déli határán magasodó, azt mintegy keretbe foglaló két gyárkémény látványa, amint lakóinak mindennapi életéhez a konzervgyár s a téglagyár működése. Ámbár, ha tősgyökeres, idős paksiakat kérdeznénk a település hajdani gyáráról, a Schmalczék tutyigyárát még biztosan említenék, a tájékozottabbak talán a Vörösmarty utcai ecetgyárat is hozzátennék, annak ellenére, hogy az utóbbiak 1-2 munkással működő családi vállalkozások voltak.

»Gyár az, aminek kéménye van« - jelentette ki egy hajdani paksi gyártulajdonos, hát kéménye az atomerőmű felépüléséig csak a község északi részén az 1895 óta működő téglagyárnak és a déli részén, az Újváros-Fotó: magánarchívum

„Minden város a saját nyelvén írja a történetét. Az utcák, terek, épületek és műemlékek önálló jelrendszert hoznak létre, amelyet, akár egy szöveget, megérthetünk, megtanulhatjuk olvasni a várost.’’

Ficsor Benedek, újságíró

ban a konzervgyár elődjeként 1932-ben alapított Krausz-Moskovits Egyesület Ipartelepek Rt.-nek volt, bizonyítva az ipari üzemek jelenlétét az alapvetően mezőgazdaságból és kereskedelemből élő lakosság életében.

A XIX. század második felétől kezdve kisebbnagyobb téglavető manufaktúrák már működtek a település déli részén, az ún. kubikgödrök is ennek köszönhették létüket. Ismert a paksi Bún család vállalkozásaként 1870- ben alapított Újvárosi Téglagyár és Fatelep működése is, ami azonban a századfordulóra már meg is szűnt. Képekkel (és gazdasági adatokkal) erről nem is, csak a Sánc-hegy tövében, a különleges geológiai képződményként számon tartott paksi löszfal aljában felépített Gedeon és Kont Paksi Gőztéglagyárról rendelkezünk, ami több mint egy évszázados működés után napjainkra már bezárt. Pedig 1908-tól ipari vágány kötötte össze a paksi vasútállomással, és a dunai sarkantyúk megépítéséig (amik aztán teljesen eliszaposították a folyó medrét) kikötővel is rendelkezett, s nem utolsósorban még a működése utolsó évtizedében is negyven alkalmazott munkahelyét biztosította [...]

A konzervgyár szinte feleannyi ideig működött, mint a téglagyár, de szerepe, különösen a második világháború után, az ötvenes évektől kezdve meghatározó lett a község életében. Pakson ritka volt az a család, amelynek legalább egy tagja nem ott dolgozott, és évtizedeken keresztül igazította életét, időbeosztását a műszakváltásokkor felharsanó dudaszóhoz. A gyár szerepe a község társadalmi életében a mai atomerőműéhez volt hasonló, mindig nagyvonalúan támogatta a lakosság kulturális és sporttevékenységét. Az egykor virágzó üzem, amely fénykorában, a hetvenes-nyolcvanas években több ezer dolgozónak adott munkát, és a nyári szezonban, a környék falvaiban is feldolgozó telephelyeket működtetett, már évtizedek óta megszűnt, felszámolták. A rendszerváltozást követően keleti piacainak elvesztését nem tudta pótolni, s néhány évi keserves próbálkozás után csődbe ment. Furcsa, de kedves játéka a sorsnak, hogy napjainkban is gyárkémények állnak őrt Paks határain, északon megmaradt a téglagyáré, délen az atomerőmű ikerkéményei magasodnak. Az 1967 őszén megszületett kormányhatározat, amely kijelölte az ország első atomerőművének felépítésére a város déli határában Csámpa-puszta és a Duna partja közti területet (a régi Magyari-puszta homokbuckáin), Paksot az ország legdinamikusabban fejlődő településévé tette. Az építkezés munkálatai 1969-ben kezdődtek, melynek nyomán a lakosság létszáma megtöbbszöröződött, új városrészek épültek fel, s a régiek eltűntek vagy »korszerűsödtek« (néha fölöslegesen is). Ma már, amikor az első blokk indításának harmincadik évfordulóját ünnepeljük, az évtizedek során felmerülő (és elsimuló) konfliktusok ellenére azt is tudjuk, a település fejlődése szempontjából felmérhetetlen jelentőségűvé vált az atomerőmű jelenléte a város lakóinak mindennapjaiban.” (Kernné Magda Irén - Bencze Barnabás - Kövi Gergő: Képeskönyv, a régi Paks, 2013)

Gyakran olvasgatom, nézegetem a régi Paks képeskönyvet. A képek, a szövegek kapaszkodókat jelentenek nekem, eligazodási pontokat abban a városban, ahol az életem legnagyobb részét töltöttem. Paradicsom- és lecsószezon van. Befőzök, dunsztolok - készülök a télre.

Teli Edit