Paksi Hírnök, 2018 (27. évfolyam, 1-24. szám)
2018-07-27 / 14. szám
14 ■ Paksi Hírnök, 2018. július 27. A Paksi Városi Múzeum Dunatár című kiállításában lépkedve joggal akadhat meg az ember szeme a Fokgazdálkodás című vitrinen. Nem csak azért, mert ez az egyeben olyan vitrin, aminek a teljes belső területe tárgyaknak ad helyet, hanem mert köztük jó néhány olyan gazdálkodási eszköz van, amelyek a mai hétköznapokból már kikoptak. Közéjük való a nádtetőkészítők egyik kéziszerszáma, a nádverő. A vitrin jobb oldali falán a vízparti növények feldolgozásához szükséges eszközök vannak kiállítva, így kaphatott helyet köztük ez a Nyugat-Magyarországon sulyoknak mondott tárgy is. Formáját tekintve két különböző darab látható a kiállításban, ez a fej kialakításában jelenik meg, valamint a tárgy anyagát illetve is eltérés mutatkozik. Míg az egyik egy téglatest alapú, nyéllel ellátott, kizárólag fából készült szerszám, addig a másik eszköz szárához egy "U" alakú, fémlapokkal megerősített fejet illesztettek. A használat szempontjából az a 3-5 fogból álló, lépcsőzetes kialakítás a lényeges, ami a tárgy fejének nagy részét jellemzi. Ahhoz, hogy egy egyenes vonalú, szép, egységes kinézetű tető készüljön - ahogy Pakson is szokás volt -, a kévék végső lekötése előtt ’fel kellett verni’ a szálakat, ahogy a szaknyelv mondja. Ez azt jelentette, hogy a még nem szorosan, de már a tetőlécekhez erősített kévék alját megütögették alulról a nádverővel. Az eszköz lépcsőzetes kialakításának köszönhetően ezzel azt érték el, hogy a felsőbb szálak feljebb csúsztak, míg az alsók kevésbé mozdultak el. Ezt a lépést kihagyva a tető lefutása lépcsőzetes lenne, ahogy a Velencei-tó környékén néha meg is hagyták ilyenre a tornác fölötti első-második kévesort. A nádtető készítése minimum kétemberes munka, ebből egy fő mindig a tetőn kívül, egy pedig azon belül van, így segítik egymást. Többféle eszközt a kezükbe vesznek, amíg egy ilyen, természetes anyagból készült héjazat elkészül, köztük van a tű, más néven cuca, a nádverő, a macska, ami egy két-három fokból álló, vaskampóval ellátott létra, és közvetve-közvebenül ezek segítségével öltik fel, szorítják oda a nádkévéket a tetőlécekhez. A tető legfelső részére az úgynevezett lovaOás kerül, ami szorosan egymásba kapaszkodó, maroknyi nádcsomókat jelent, végül deszkával zárják le a nádtető szélét az oromzatnál. A nádtető régen a szegénység, maradiság jelképe volt olcsósága miatt. A Balaton, a Fertő-tó, a Velencei-tó és a lassabb folyású vizek mellett bőven termett, így könnyen és nagy mennyiségben juthattak hozzá az emberek. Mesterpapír nem kellett e tetőfedő munka elvégzéséhez, minden településen akadt néhány ügyes kezű, kreatív és precíz ember, aki ezzel foglalkozott. Ma már viszont a falusi romantika elengedhetetlen része, és nem is kimondottan a legolcsóbb héjazati megoldás. Készítésével cégek foglalkoznak, amelyek az ország minden szegletében vállalják nem csak lakóépületek borítását. Kákái Emese
