Paksi Hírnök, 2018 (27. évfolyam, 1-24. szám)
2018-07-06 / 13. szám
14 ■ Paksi Hírnök, 2018. július 6. Mozaik Városi olvasmányok Egy fénykép hátoldalára „...A szülőföldjével éppen olyan bensőséges viszonyban van az ember, mint az anyjával és a szerelmével. Akár tud róla, akár nem. S mivel a lélek legrejtettebb tájait érinti, s ráadásul mélységesen magánjellegű is, nagyon nehéz róla beszélni... a szülőföld nemcsak az a táj, ahol születtél, hanem a közösség is, amely fölnevelt. S ha ezt pontosan érted, akkor meg tudsz érteni mindenki mást, akit egy más táj és más közösség nevelt.” Lázár Ervin: Séta (részlet) Néhány hete learatták a búzát az Arany János utca mögött. Nem bosszankodtam az aprószemcsés por, léha miatt, ami az egész házat belepte. Télen sem jut eszembe bosszankodni, amikor kosárszám hordom a fát a fatüzeléses kályhába, amikor hamuzni kell s takarítani... Vannak az életnek rétegei, felületei, amelyekhez való viszonyaink nem változnak az évek múlásával. Nézem a kertből a Duna kis kanyarulatát, a júniusi tájat: néhány szökevény napraforgót (magányosakat) s nagyapámra gondolok, az Akác utcára, és eszembe jutnak történetek. Amikor az Eötvös utcai óvodából a bicikli csomagtartóján vitt haza édesanyám, sokszor jártam a Sárgödör tér közelében, a Fehérvári úti présházak mellett - persze akkoriban jobban érdekelt, mit vesz nekem édesanyám a Kakas Manci néniék boltjában, az Akác utca sarkán, mint a présházak. Tíz forintot kaptam, ami elég volt egy liter tejre, egy kiló kenyérre, és ami a legfontosabb, egy selyempapírba csomagolt gömbölyű rágóra is futotta. Első találkozásom a borral úgy hat éves koromban volt Oláh Annus néninél, akivel a nyári konyhában beszélgettem a természet dolgairól, és egy napon gyenge fröccsel kínált (a szódát rezzentette meg a borral) - irgalmatlan savanyú borból, de ennyi év távlatából azt mondom, soha finomabbat nem ittam, mint akkor, azon a forró nyári napon. Benne volt abban a borban Annus néni bölcsessége, a természet rendje iránti tisztelete, a Dolog iránti alázata. Abból a generációból való vagyok, akiknek a szülei a régi parasztbútort lecserélték lakkozott bútorra, a nagymamától kapott támlás széket zöldvirágos huzatú fotelekre, a főzőfúlkében a csempéken konzervgyári befőttes címkék voltak szépen, mozaikszerűen felragasztva. Páskomban (sajnos) nem volt szőlőnk, a kenyérgyárba jártunk kenyérért, a halat a cigányoktól vettük, ha éppen felénk jártak - inkább keszeget, mint pontyot. Disznótorok idején „felsétáltunk” a nagymamához és nagypapához az Akác utcába. A „Csedri” Till, nekem János bácsi, megkente a gyerekek orrát bekevert töltelékkel, a legfiatalabbakat elküldte a „svártliprésért”, nagyapám a vacsoránál elénekelte a „Megy a hajó, porzik az út utána” kezdetű dalt, demizson helyett a locsolókannát emelve az asztalra, aztán estefelé gyalog vittük haza a lábas töltött káposztát a Kápolna utcán át az Újvárosig, ha keresztapám és édesapám ki nem borította félúton. Hogy a paksi siller tette botladozóvá lépéseiket, vagy a csúszós járda, az mára már kiderítheteüen. Ezekre emlékszem. Megéltem. De a szüretek, a borkészítés már legendaként maradtak rám. Nagyapámat és engem a sváb aszszonyok - nyári estéken - külön ültettek az utcán, hogy ne halljuk beszédjüket, pletykálkodásaikat, mert azt férfiember nem viselte, gyerek meg nem hallhatta - nagyon helyesen. Nagyapám, aki kevés beszédű ember volt, ezeken a kiközösített estéken mesélt arról, hogy a szüret (számára az aratás mellett az év legnagyobb eseménye) mindig valami új izgalmat tartogatott. A gazda már napokkal a szüret előtt előkészítette a prést, a darálót, kimosta a kádat, a hordókat. A vödrök, a puttony, a sajtárak szépen sorakoztak a szüret reggelén. A gazda tiszta kötényben várta az első puttony szőlőt. Ha a cukorfok elfogadható volt, a fokolót közszemlére tette, jól látható helyre. Ha gyenge volt, akkor a gazda gyorsan elrakta a „műszert”, nehogy eltörjön. Ilyenkor a két-három fokkal megtoldott eredmény tartotta magát a szüretelők tudatában a következő évig. Volt úgy, hogy a puttonyos késve érkezett, s a legrátermettebb fehérnép a teli vödörrel egészen a présházig merészkedett - a gazda legnagyobb gyönyörűségére. A csapzottan ingvállát igazgató menyecske kipirult arca a legidősebb asszonyok emlékeit ébresztgette. Bár nagyapám nem ismerte Hamvas Béla gondolatait Istenről, a borról és az asszonyról, mégis mesélt nekem történeteket mindháromról, talán maga sem hitte, hogy megtörténtek, de boldog volt, amikor beszélhetett róluk. Titkos szüretről beszélt, ami csak egyszer történhet az ember életében. Talán vele történt, nem tudom, de soha, nagyobb gyerekként sem mertem megkérdezni tőle. Később pedig már nem lehetett. Egyszer egy férfi egy asszonynyal szökött a szőlőbe. Szüret ideje volt. Egyedülvaló asszony volt, se kutyája, se macskája, magányos ember. Nagy csend volt a határban. Nagy csend volt a pincében. Elszöktek, és úgy szerették egymást, eszükbe sem jutott a szerelem, dolgozni kezdtek. Éppen olyan csendben, ahogy a határtól tanulták. Két nap alatt megvolt a szüret, az elmaradt munkák. A daráló, a prés csendben dolgozott, másnapharmadnap megvolt a nyákolás, a vödrök, szerszámok tisztára mosva, méltósággal várták a következő évet. Gazdája volt minden mozdulatnak, anélkül, hogy megbeszélték volna. Gazdája volt az évből két napnak, tisztessége volt a munkának, titka volt a világnak, a természetnek. Igen. Jól mondta nagyapám. Az Élet nagy titka, hogy régen egy asszony és egy férfi, a gazda és a természet szerelmét a Dolog, a kötelességtudat alakította. Július eleje van. Nézem a Duna kis kanyarulatát a kertből. Megpihen a szemem az elárvult napraforgókon. Aratás után vagyunk, érik a szőlő... Teli Edit
