Paksi Hírnök, 2018 (27. évfolyam, 1-24. szám)
2018-06-22 / 12. szám
Mozaik 10 ■ Paksi Hírnök, 2018. június 22. ...Fény ad színt a darabka kőnek, Fény ad színt minden agyvelőnek. A fény teremtett, fény teremt Fejet zsibbasztó végtelent... (Ady Endre: Éjimádó) Mondhatni a fény maga az élet. A legtöbb teremtmény a fény felé törekszik, akárcsak a kezdetek óta az ember. A sötétség - mint a gonosz allegóriája - és a fény mint a szeretet, megváltás, jóság, biztonság jelképe mindig is jelen volt az ember fizikai és lelki világában egyaránt. Nem véletlen, hogy a megvilágosodás, az emberi lélek létezésének legmagasabb szintje is jelentésében a fénnyel függ össze. A természetes fényforrások mellett a legkorábbi hordozható világítóeszköz a tűzből kiemelt fadarab volt. Kezdetben a tűzgyújtás kemény- és puhafadarabok egymáshoz dörzsölésével, kovakő és pirít összeütésével valósult meg. Az őskori ember rájött arra is, hogy a fa mellett a természetben más éghető anyagokat is talál, és e tudás eredményeképpen születtek meg a különböző világítóeszközök. Gyertyát Európában először az etruszkok használtak, a Krisztus előtti 5-4. századtól. Etruszk sírkamrák falfestményein magas tartóba helyezett gyertyák láthatók. A római korban a gyertyát (candela) elsősorban vallási szertartásokon használták. Készítéséhez kénnel átitatott növényi kanócot mártogattak folyékony viaszba vagy faggyúba. A gyertya a honfoglalás előtti török jövevényszavunk, azonban a méhviasz és fagygyúgyertya valószínűleg csak jóval később terjedt el a magyarság körében. A gyertyával való világítás Európa-szerte a 15. századtól vált általánossá, és ekkor már csillárszerű gyertyatartók árasztották a fényt a gazdagabb lakásokban. A mindennapokban, épületeken belül mécsesekkel és faggyúgyertyákkal világítottak falun és városban egyaránt. A faggyúgyertyát a szappanfőzők, az elsősorban templomban használatos drágább méhviaszgyertyát pedig a mézeskalácsosok készítették. A 19. század első harmadától Magyarországon is egyre inkább az osztrák gyárak által ontott olcsóbb sztearingyertya vált népszerűvé. A gyertyatartó egyben a szoba díszeként is funkcionált, ezért kidolgozására, művészi megmunkálására különös hangsúlyt fektettek. A Paksi Városi Múzeum állandó tárlatának Emléktér szalonjában elhelyezett sarokvitrinben található a képen látható, három íves lábon álló, jelzetlen, egykaros biedermeier porcelán gyertyatartó. A felületén plasztikus színes levél- és virágdíszítésekkel ellátott gyertyatartó több részből áll. Az íves talphoz csatlakozik egy aranyozással borított oszlopszár, amely a kehely formájú gyertyacsészét tartja a cseppfogó tálcával együtt. E gyertyatartó vásárlás útján került a paksi múzeum gyűjteményébe, valószínűleg egy nemesi lakóház vagy gazdag polgárház berendezését gyarapította a 19. században. A világítás, tűz, fény, árnyék témájáról még több információt és vizuális élményt is szerezhetnek a látogatók a városi múzeumban június 23-án, a Múzeumok Éjszakája programon. Gazdag-Fejes Margit
