Paksi Hírnök, 2018 (27. évfolyam, 1-24. szám)
2018-05-11 / 9. szám
14 ■ Paksi Hírnök, 2018. május 11. Mozaik Városi olvasmányok Kincses Tolna megye - Paksi Járás, a szűkebb pátria „Magyar vagyok. Büszkén tekintek át / A múltnak tengerén, ahol szemem / Egekbe nyúló kősziklákat lát, / Nagy tetteidet, bajnok nemzetem. / Európa színpadán mi is játszottunk, / S mienk nem volt a legkisebb szerep; / Úgy rettegé a föld kirántott kardunk, / Mint a villámot éjjel a gyerek.” Petőfi Sándor gondolatai ezek. Talán a márciusi emlékezet hozza-viszi ezeket a sorokat a köztudatba: a forradalom hangjai feltűzve egy faliújságra, felfűzve egy emlékező ünnepi monológba. „A vidéki, aki a hazáról kezd beszélni, az előbb-utóbb a szülőföldre, a »szűkebb pátriára« lyukad ki: egy falura és legeslegvégül egy udvarra, onnan a konyhán át egy kétablakos szobára, amelyben anyja nyelvét megtanulta. Vagyis öntudatlanul újraéli visszafelé egy szó történetét, ízleli az ősi pillanatot, amidőn a ház és haza egy dolgot jelentett. A hazám a házam tája, amely pillantásommal, ahogy növekszem, egyre bővül, széles gyűrűkben egyre távolabbi területekre terjed, mint a hullám a vízbe dobott kavics körül; világokat hódíthat, elérheti a csillagokat - amikor a régi ház már örökre elmerült.” Ezeket a sorokat Illyés Gyula írta. Csupán egyetlen helyen látom néha: táblára írva, gyöngybetűkkel. „A szülőföldjével éppen olyan bensőséges viszonyban van az ember, mint az anyjával és a szerelmével. Akár tud róla, akár nem. S mivel a lélek legrejtettebb tájait érinti, s ráadásul mélységesen magánjellegű is, nagyon nehéz róla beszélni.” Lázár Ervin beszél. Ő üzen. Őt látni a régi fényképen, ahogy áll, nézi a házat, ahol anyja nyelvét megtanulta. Kerékpárra ülök, sokadszor, és elindulok a Paksi Járásba: elvirágzott repceföldek, a földespusztai emelkedő, a hencsei völgy... kis pihenő. Tökéletes magány. Nem szomorú, nem kedvetlen, hanem valódi, értelmes magány, amiért érdemes útra kelni. A nagydorogi temető is inkább az életről üzen: a nap süt, az akác és a bodza virágzik. A táj minden évszakban megkap, magával ragad. Már tudom, hol árulnak dinnyét nyáron, hol ráz a legkevésbé a vasúti átjáró, és hogy az azt követő kanyar után újra szabad vagyok. Aztán a Sió-híd, Sárszentlőrinc, Űzd. Az uzdi híd a felszedett padlóival - a legkedvesebb pihenőhelyem. Megyek és nézem a portákat: csupa eklektikus megoldás, abból gazdálkodnak, ami megadatik. Nehezen jutok a hídig. Először puttonyos fagylaltos autót kerülök, aztán birkacsorda állja utamat. Az utcán idős asszony ül kendőben, otthonkában: fagyit eszik, a lába nem ér le az utcai pádról. A házak udvarán kerti aszparágusz, erősen kapaszkodik. Május 5-e van, szombat délután - Lázár Ervin születésnapja. Ülök a híd mellett, és képzeletben bejárom a közeli helyeket. A Petőfi emlékházat Sárszentlőrincen, ahol 1832-33-ban lakott Petőfi Sándor. „A kisdiák az épületnek a gyönyörű, a széles, a főutcára eső rövidebb szárában padlós, tágas háromablakos szobában lakik harmadmagával, csupa úrfiúval” - írja Illyés Gyula Petőfi életrajzában. Gondolatban innen indulok tovább Pálfára, Felsőrácegres-pusztára. Az iskolához érek, oda, ahova Illyés Gyula járt. Az épületet még a XIX. században építtette gróf Apponyi Sándor a cselédlakásokban élők gyermekeinek taníttatására. Ez itt a Puszták népe című Illyés szociográfiai tanulmány helyszíne. Lázár Ervin csatlakozik a csapathoz. Már együtt tekerünk visszafelé. Hajnalka bontja leveleit az uzdi udvarokban, a házak előtti úton mobiltelefonon zenét hallgató fiatalok köszönnek riadtan. Felveszem a láthatósági kabátomat, bár nem félek a sötéttől. A többieket féltem. Meg a csapatot. Rácegresit meg Pácegresit, meg az alsórácegresi sugárutat a hét házzal, közöttük az intéző házával, ahol Lázár Ervin nevelkedett. A szabadságot féltem a tolnai tájban. A hazát, a szülőföldet, a szűkebb pátriát. Azokat féltem, akik nem tudnak arról, mi is van itt tőlünk néhány kilométernyi távolságban. A helyeket sem ismerik, a szavakat sem. A kapaszkodókat, az emelkedőket. Uzdról kiérve előbb Borjád felé indulok, és csak azután hazafelé. Érzékelem az alkonyatot, szavakat üt belém a táj, és képeket: őszi domboldalt a szedresi tarkasáfrányosban, a tengelici kiskastélyokat. A medinai malmot. A grábóci Kálváriadombot. Kisszékelyt... Tekerek hazafelé a meleg estében. Kivételes pillanata a múló időnek. Visszajárok. Teli Edit
