Paksi Hírnök, 2017 (26. évfolyam, 1-24. szám)

2017-09-22 / 18. szám

Történetek a ládafiából Kramarik Lajos Újpesten született és töltötte gyerekkorát Kramarik Lajos, de már hetvenhárom éve Paks az otthona. Két éve, a feleségével költöz­tek az Életfa Idősek Otthonába, de őt már elve­szítette. Lajos bácsi alapjában véve derűs sze­mélyiség, de bizony könny szökik a szemébe, amikor a múltjáról beszél. Nagyon nehéz éle­tük volt, édesapja korán meghalt, édesanyja új párt keresett, hogy őt és nővérét - aki Buda­pesten él - fel tudja nevelni. A gyerekkor ha­mar véget ért Kramarik Lajosnak, kortársai­hoz hasonlóan nagyon fiatalon ki kellett ven­nie a részét a munkából. Húszas évei elején vonult be katonának, így került Paksra, ahol megismerte a feleségét, és családot alapítottak, sorolja élete fontos állomásait. Az, hogy eköz­ben hadifogoly is volt, mintha nem is hagyott volna mély nyomot az életében, először még csak nem is említette. Hat hónapot töltött ha­difogságban. Azt mondták, a Kaukázusba vi­szik őket hajón. Már ott voltak a Fekete-tenger partján, amikor ez meghiúsult, máig nem tud­ja miért. Az ott lévő kétezer hadifoglyot vissza­hozták Magyarországra. Ahogy Lajos bácsi fo­galmaz, a háború utáni élet nem volt fényes vi­lág. 1944 májusában vette el Kitanics Máriát, akiről nagyon nagy szeretettel, fátyolos szem­mel mesélt. A gyerekek, Lajos, Mária és Géza ötévenként érkeztek. Édesapjuknak szoba­festő, mázoló volt az eredeti szakmája, de ab­ban az időben nem álltak sorba a megrende­lők így hát, mivel élni kellett, a gyerekeknek ruhát venni, enni adni, napszámba járt. Műi­dig ott volt, ha segíteni kellett, így nem csoda, hogy hamar az önkéntes tűzoltók között talál­ta magát. - Pakson alakult egy tűzoltó egyesü­let, a laktanya a főutcán volt - emlékezett visz­­sza. Mint mondta, akkor még nem volt állami tűzoltóság, és persze olyan modern eszközök sem, amilyeneket most használnak a tűzol­tók. Kéziszivattyúval dolgoztak, és olyan autó­juk volt, aminek az oldalán ültek padokon, ha esett, ha fújt. - Egy 400-as és egy 800-as kis­motorfecskendőnk volt, aztán később lett egy gépjárműfecskendőnk, amivel már gyorsab­ban tudtunk mozogni. Tizenöt-tizenhat olyan ember volt, akikre lehetett számítani, ha baj volt, ők mindig jöttek - folytatta a visszaem­lékezést. S hogy hogyan adták egymás tudtá­ra, hogy baj van? - A konzervgyárnak volt egy dudája, az jelezte a fontos időpontokat, a delet, a két órát. Ha ettől eltérő időben szólalt meg, tudták, hogy menni kell. - Egy esetet sose fe­lejtek el. Volt egy állatorvos a Kereszt utcában, akinek a háza teteje teljes terjedelmében égett, mire el tudtuk fojtani a lángokat. Nagyon kel­lett vigyázni a tűzoltóknak, hogy hova lépnek a födémen - mesélte. - Szerettem a tűzoltósá­got, azt, hogy segíthettünk a bajba jutottakon. Ez a tűzoltóknak kötelessége. Ma is bennem van ez az érzés, ha tudnék, segítenék - fogal­mazott. Az összefogás akkoriban egyébként is teljesen természetes volt. így építették a háza­kat is. Lajos bácsiék például a Vásár utcában. Ott kapott házhelyet, mint hadifogoly. Ahogy mondta, itt épült fel lassan-lassan az otthonuk - Meg voltam elégedve az életemmel, lehe­tett volna jobb is, de így sikerült - összegzett Kramarik Lajos, aki idén április 5-én ünnepel­te 96. születésnapját. Családját a három gyer­mek és házastársaik, öt unoka és tíz dédunoka alkotja. Összetartó família az övék, nincs olyan nap, hogy Lajos bácsinak ne lenne látogatója az otthonban. Vida Tünde

Next

/
Thumbnails
Contents