Paksi Hírnök, 2017 (26. évfolyam, 1-24. szám)
2017-08-25 / 16. szám
Történetek a ládafiából Szabó Ferenc Gyermekként élte át a háború utáni nélkülözést, ifjúként a téeszesítést. Tízévesen egyedül szántotta Szabó Ferenc a család földjeit, mert apjának más munkát kellett vállalnia, hogy legyen mit enni. Csupán öt esztendeje mondhatja magát paksinak Szabó Ferenc, hiszen élete nagy részét Pálfán töltötte. Esete megcáfolja „az öregfát nem lehet átültetni” bölcsességet, remekül érzi magát Pakson. Cselédsorban élő szülei negyedik gyermekeként, 1942-ben született. Három nővére és egy húga mellett „kivételes” helyzetben volt egyetlen fiúként: a munka dandárja mindig neki jutott. Mint felidézte, az apja tehenész, az anyja grófi szobalány volt. A háború utáni földosztáskor ők is területhez jutottak, de az '50-es évek elején nagyon ínséges időket éltek. Magukhoz vették nagybátyja árván maradt 11 esztendős fiát. Vele és az időközben megházasodott nővére férjével együtt átmenetileg kilencen éltek a szoba-konyhás házban, így ő és apja az istállóban aludtak. Két lovuk volt, velük szántottak.- 1959-ben húsz holdat szántottam bérben- mesélte. Addigra volt gyakorlata, hiszen tízévesen már egyedül dolgozott a földeken a lovakkal. Akkoriban a tanács megszabta a kötelező beadás mértékét, azaz azt, hogy mennyi búzát, tojást, hízót kellett beszolgáltatni. 1952-53-ban nagy szárazság, kevés termés volt. - 1952-ben 16 mázsa búzánk termett, éppen annyi volt a beadás. Az összesét elvitték, semennyi nem maradt kenyérnek - mesélte. Az apja Alsórácegrespusztán vállalt munkát, a föld pedig rámaradt. Azt sem tudta, melyik az ő parcellájuk. Ilyenkor édesapja mindig azt mondta, hogy ne legyen rá gondod fiam, ahol a Csillag megáll, az a mi földünk. A kemény munka mellett leleményességre is szükség volt. A fuvarosok dupla fenekű lovaskocsival vitték a gabonát, apja alkalmanként megmentett 40-50 kg búzát, amit aztán a szomszéd faluba vittek őrletni, nehogy az elöljáróság neszét vegye. A kényszer szülte a titkos disznóvágásokat is. Egy család, legyenek bár kilencen, mint az övék, egy hízót vághatott, annak a húsa viszont édeskevés volt. Ezért az egyik hízót az udvaron vágták, pörzsölték, a másikat pedig az istállóban, arra is ügyelve, hogy egy időben szúrja le őket a böllér, nehogy a két visítás lebuktassa őket. Mint visszaemlékezett, 1953 tavaszán, az iskolában sorra lettek rosszul a gyerekek. Akkoriban jegyre adták a kenyeret, de vagy jutott, vagy nem, így az éhségtől sokan elájultak. Az ötvenes évek második felében a szűk esztendőket jobb idők követték, három éven keresztül szabadon gazdálkodhattak, nem sanyargatta őket az adó. Érthető hát, hogy a téeszesítés hírét nem fogadta a többség örömmel. A faluban többek mellett a simontornyai bőrgyár munkásai jártak házról házra, agitálni a tsz mellett. Miután édesapja a grófi világban első csírásként dolgozott, vezetőként tekintettek rá az egykori cselédek, sokan attól tették függővé a belépést, hogy ő aláírja-e az okmányt. Ő azonban nem akart belépni. Egyszer - mint Szabó Ferenc meséli - elvitték, 48 óráig nem is hallottak felőle. Amikor két nap múlva hazajött, könnyes szemmel annyit mondott: elvették a földjeinket. Hogy hova vitték, mi történt vele, soha nem mondta el. Az akkor 18 éves fiának viszont a lelkére kötötte, hogy ő is lépjen be, hogy gondot viselhessen a lovaikra. Azt remélte, hogy a tsz-ek csillaga hamar le fog áldozni. Szabó Ferenc huszonhét éven át dolgozott a pálfai termelőszövetkezetben, aminek megszűnését minden korábbi nehézség ellenére nem fogadta örömmel. Azt mondta, hatékonyabban tudtak dolgozni együtt. A közösségi öszszefogás ráadásul nem korlátozódott a kötelező feladatokra, közösen építették, szépítették házaikat, segítették egymást mindenben. Szabó Ferencnek a közösség ma is fontos, és ezt Pakson meg is találta. Nemcsak két lánya, négy unokája és egy dédunokája körében érzi jól magát, hanem a Paksi Városi Nyugdíjas Klubban és a Kereszt utcai idősek klubjában is. Dallos Sz.
