Paksi Hírnök, 2017 (26. évfolyam, 1-24. szám)

2017-08-04 / 15. szám

„Én vagyok az a szerencsés, aki nyert"

Fotó: TelePaks archívum

r ^

%

I \\

Huszonöt éwel ezelőtt, 1992. július 28-án egy húszéves paksi fiatalember a dobogó legmagasabb fokára állhatott fel a barcelonai nyári obmpiai játékokon. Szinte az ismeretlenségből lépett a rivaldafénybe, és lett a magyar judo sport első és mindmáig egyetlen obmpiai aranyérmese. Kovács Antalt, vagy ahogy az egész ország hívja, Atom Antit, egy kis időutazásra kértük:- Mikor és hogyan kezdődött?- A tesóm dzsúdózott, így nem volt kérdés, hogy én is csinálom. Már kisgyerekként szerettünk birkózni, mindig dögönyöztük egymást édesapánkkal. Az általános iskola első napján „lejátszottuk” a fiúkkal, hogy ki a főnök. Bár akkor még nem volt semmilyen előképzettségem, lebirkóztam a többieket. A hetvenes évek végén már lejárogattam a bátyámmal a nagyok edzéseire, de a rendszeres tréninget ötödikes koromban kezdtem el a Bezerédj iskolában.- Ki volt akkor az edző?- Tuncsik József (Európa-bajnok, az 1976-os montreali olimpián bronzérmes - a szerk.) akkor már itt volt. Úgy jártam hozzá, hogy amíg a tesóm a nagyokkal edzett, én meg a szőnyeg szélén hemperegtem, tanultam a dolgokat. Nagyon kemény edzései voltak, igencsak meghajtotta a társaságot. Aztán jött Hangyási Laci bácsi. Az ő edzésein sem volt könnyebb a munka.- Elnézve a régi felvételeket a mérkőzéseidről, nagyon magas és vékony voltál. Ez hogy alakult a pályafutásod alatt?- Abban az esztendőben nőttem sokat, amikor először nyertem magyar bajnokságot. Tizenöt éves voltam. Az év elején 68 kg volt a súlyom, az év végén pedig 83 kg, és körülbelül 190 cm voltam. Barcelonában már 200 cm volt a magasságom, 92,3 kg-mal mérlegeltem. Aztán már 100 kg-ban indultam.- Az új szisztéma szerint közel kétéves, kemény kvalifikációs versenysorozat után lehet kijutni dzsúdóban az olimpiára. Te hogyan kerültél Barcelonába?- Bizonyos szempontból keményebb, bizonyos szempontból egyszerűbb volt akkor kijutni olimpiára. Nem kellett végighajtani kvalifikációs versenyeket, akinek volt érme ju-nior vagy felnőtt világversenyről, az mehetett. Nekem volt mindkettőből Ebbronzom. Most egy kicsit a tenisz mintájára megy a versenyzés szinte egész évben, amit versenyzőként nagyon nem szerettem. Most viszont örülök annak, hogy majdnem minden hétvégén nézhetek dzsúdót. Legalább húsz komoly színvonalú verseny van, minden második héten világsztárok csapnak össze, a figyelem a sportág felé fordult, ami által világszerte megerősödött a dzsúdósok tábora.- Beszéljünk Barcelonáról! Mi az, ami 25 év után is él az emlékeidben?- Emlékszem az utazásra, az érkezésre, az olimpiai falura, a szenzációs hangulatra, ami nagyon megfogott. Aztán amikor Csősz Imi behúzta a bronzérmet, és láttuk, hogy lehet itt hősnek lenni, egy kicsit elhittük, hogy van keresnivalónk.- És eljött a döntőd napja.- Másnap, mindjárt a második meccsen az orosz Dmitrij Szergejewel kerültem szembe, akiről azt gondoltam, hogy ő fogja megnyerni az olimpiát. Nem volt vesztenivalóm, nekiugrottam. Tudtam, hogy mit fog csinálni, és hogy nekem mit nem szabad. Erősebb, jobb, tapasztaltabb volt. Arra mentem, hogy mindig lebontsam a fogását. Azt láttam, hogy el tud fáradni, én viszont bírtam. A döntőben az angol is jött előre, aztán úgy 3-3 és fél perc után éreztem, hogy egyre könnyebben szedem le a fogását. Kinéztem Laci bácsira, aki jelezte, hogy igen, elfáradt az ellenfelem, és onnantól kezdve már én irányítottam.- Elangyási László tudott meccs közben is tanácsokat adni?-Akkor még nem volt az edzőknek biztosítva hely, nem is jöhetett volna ki. Helyi összefogással sikerült összeszedni az útiköltséget, magánautóval jött ki. Jegyet vett, és úgy helyezkedett a lelátón, hogy tudjon instruálni.- Ezek szerint jól instruált?- Laci bá' azt mondta, hogy ha pontszerző 7. leszek, akkor nem kell mennem a következő edzőtáborba. Akkor már nagyon fáradt voltam, és próbáltam alkudozni, de aztán bejutottam a négy közé, így akár hátra is dőlhettem volna. A döntőbejutásért mindenki jött gratulálni, de mondtam, hogy még nem végeztem. Nem tudom, honnan vettem ehhez a bátorságot, de tényleg úgy éreztem. Laci bácsitól azt tanultam, hogy mindig csak a következő meccsre koncentráljak. Azt mondta, hogy nem kell ennél messzebbre nézni, egyszerre mindig csak egy embert kell megverni.- Az olimpia előtt nem sokkal veszítetted el az édesapádat. Az eredményhirdetéskor jött ki belőled a feszültség.- A döntőig elfojtottam magamban az érzéseket, de utána kicsordult belőlem minden. Még mindig annyira fáj, hogy a mai napig nem néztem meg az eredményhirdetést, nem tudom, mikor fogom. Dolgoztam a felvétel megszerzésén, ami végül egy félig katalán, félig magyar srácnak hosszú levelezések után sikerült. Levetítették élő adásban a magyar televízióban, de szerencsére nem láttam.- Voltál azóta a Blaugranában?- Barcelonában voltam, de a csarnokban nem. Aki akkor ott győzött, annak a neve ott van egy emléktáblán a falon, sok ismerősöm mondta, hogy látta. Az a legszebb, hogy nem akkor voltam a legjobb, hanem Athénban. Ilyen a szerencse. Athénban Koséi Inoue ellen egy vitatható mérkőzésen kikaptam.- Eltelt 25 év, azóta is te vagy az egyetlen magyar olimpiai dzsúdóbajnok. Hogy látod, mi lehet ennek az oka?- Aki első valamiben, azt megjegyzik, ha az egyetlen, azt meg pláne. Az a helyzet, hogy többek között Ungvári Miklós, Csernoviczki Éva, Joó Abigél is olimpiai bajnok lehetett volna. 1992-ben Hajtós Berci gyakorlatilag megnyerte az olimpiát, ha korrektek lettek volna a bírák, akkor már ketten lennénk olimpiai bajnokok. Sokáig világbajnok is egyedül voltam, aztán Braun Ákosnak is sikerült. Nagy hiba lenne azonban azt gondolni, hogy én vagyok a legokosabb, a legügyesebb. A túrót! A sikerhez szerencse is kell. Én vagyok az a szerencsés, aki nyert.- Mennyi ideig tartott, mire megszoktad, hogy olimpiai bajnok vagy?- Még most is tart. A mai napig meglep egy kicsit, hogy ha összetalálkozok Magyar Zoltánnal, barátként üdvözöl, vagy hogy Faragó Tamás átinteget egy piros lámpánál egy másik autóból Budapesten. Ahhoz, hogy elhigygyem, kellett egy jó év. Akkoriban mindenki felismert. Nemrégiben Korfun egy magyar társaság egyik tagjának leesett, hogy ki vagyok, szólt a többieknek, és ők is emlékeztek rám. Huszonöt év után is kértek autogramot.

Kovács József