Paksi Hírnök, 2016 (25. évfolyam, 1-24. szám)
2016-12-16 / 24. szám
Fotó: Szaffenauer Ferenc/Paksi FI írnok Jó napot, mi újság? Vincze Zita Más vagyok, de nem kevesebb. Az idézet az amerikai dr. Temple Grandin Aspergerszindrómás professzortól van.- Én folyamatosan tapasztalom, hogy ez mennyire igaz. Csodálatosak, csak meg kell ismerni őket - mondja Vincze Zita, a paksi nappali ellátóház terápiás munkatársa. Különleges igényű emberek. Londonban így nevezik a fogyatékossággal élőket, mondja Vincze Zita, a paksi nappali ellátó terápiás munkatársa, aki éveket töltött Anglia fővárosában. Úgy volt, hogy édesapja, Vincze Zoltán nyomdokaiba lépve maga is jogász lesz, ám ahogy haladt előre a tanulmányaiban, egyre inkább azt érezte, hogy nem erre rendeltetett. Élt egy kínálkozó lehetőséggel, és elszegődött egy londoni családhoz bébiszitternek, gondolván hogy világot lát, tovább csiszolja a pécsi Nagy Lajos Gimnáziumban szerzett angoltudását és nem utolsósorban kitalálja, merre tovább. Már útra kész volt, amikor megtudta, hogy a kisfiú, akinek a felvigyázója lesz, nagyon enyhe érintettséggel ugyan, de autista. Akkor erről még azt sem tudta, eszik vagy isszák, de - ahogy mesélte - lesz, ami lesz alapon felszállt a repülőre. Ez döntő lépés volt pályafutása szempontjából, az ottani élmények hatására kezdte el beleásni magát a témába, ott talált rá életfeladatára. A pár hónapra tervezett kinntartózkodásból majdnem négy év lett. Ez idő alatt képzésekre, tréningekre járt, hogy minél többet megtudjon az autizmusról, közben pedig önkénteskedett, illetve több munkahelyen megfordult, utoljára egy rekreációs központban játékmesterként tevékenykedett.- Minél jobban megismertem ezt a területet, annál jobban tetszett, és idővel már annyira az autista gyerekeké voltam, hogy a feladat roppant nehéz volta ellenére egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy eltántorodjak - mondja. 2011-ben aztán hazajött, de még nem Paksra, ahova egyébként édesapja munkája révén költöztek még 1985-ben, hanem Budapestre. Itt önkéntesként, munkatársként szintén olyan szervezetekkel, intézményekkel kereste a kapcsolatot, ahol az autizmussal foglalkoznak. A Fecske Szolgálatnál töltött idő során találkozott Bállá Barbarával, tőle sajátította el az általa kidolgozott kapcsolatifej lesztésmódszert, ami nemcsak a gyermekre, hanem a szülők jóllétére is koncentráló, gyermekközpontú, a kapcsolódásra, motivációra épülő játékterápiás program. Az ismeretségből négy év közös munka lett, ám most Zita hazatért, és röpke két hónapja a nappali ellátóban dolgozik.- A fogyatékossággal élők klubjának tagjai felnőttek. Már kikerültek az iskolarendszerből, munkát valószínűleg nem kapnak, így a négy fal közé vannak utalva, kevés inger éri őket. A klub hatalmas lehetőség számukra, nem szigetelődnek el, hanem egy elfogadó, befogadó, támogató közösség tagjai lehetnek - fejtegette. A klub jelenleg 24 fős, a legidősebb gondozott 61 esztendős. - Ez másfajta kihívás, de mindennap találok a munkámban valami újdonságot, örömöt, és ami nagyon fontos, hogy kiváló kollégákkal és Pekárikné Bíró Márta személyében fantasztikus szakmai vezetővel dolgozhatok együtt - emelte ki. A fogyatékossággal élők világnapjára belevágtak egy új projektbe: érzékenyítést szerveztek első osztályosoknak, és a program kiszélesítésén törik a fejüket. A játékos feladatok révén a gyerekek belehelyezkedhettek a fogyatékossággal élők helyzetébe. Az autisták világába betekintést engedő egyik feladat után egy kislány azt mondta neki: most már érti, miért olyan nehéz az autistáknak.- Remélem, ezek a gyerekek felnőve éppen olyan természetesen fognak kapcsolatot teremteni a különleges igényű emberekkel, mint ahogy azt Londonban tapasztaltam. Ott nem kérdés, eljut-e a céljához egy fogyatékossággal élő személy tömegközlekedéssel, és nem fordulhat elő, hogy megbámulják az utcán. Az emberek ebben nőnek fel, természetes számukra, hogy nem vagyunk egyformák. Emellett nagyon erős szociális háló van: ha valaki fogyatékossággal élő gyermeket nevel, és lakásgondja van, az önkormányzat felajánl neki egyet, jelképes összegért autót lízingelhet, és felnőttkorban sincsen megélhetési gondjuk. Magyarország ebben komoly lemaradásban van, és bár itt is sok a jó szándékú ember, nem igazán tudják, hogyan viszonyuljanak a különleges igényűekhez - mondja. - Egy társadalomról mindent elmond, hogyan bánik a gyerekekkel, az idősekkel és a fogyatékossággal élőkkel. Ebben van tennivalónk - emelte ki Zita, aki azért nem tépett el minden határon túli szálat: nyaranta különleges igényű gyerekeket táboroztat, illetve van egy autista nagyfiú, akinek családját elkíséri a nyaralásaikra. Nem jelenti ki, hogy jelenlegi munkahelyéről megy majd nyugdíjba, hiszen nem tudni, mit hoz még a jövő. Az biztos, hogy már érik a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen szerzett szociálpedagógus diplomája mellé egy másik mediációból, és pszichológiai tanulmányait is szeretné befejezni. Közben pedig azon igyekeznek munkatársaival, hogy mindenki megtapasztalhassa: a különleges igényű emberek mások, de nem kevesebbek. Kohl Gyöngyi Paksi Hírnök, 2016. december 16. ■ 15
