Paksi Hírnök, 2016 (25. évfolyam, 1-24. szám)

2016-06-10 / 11. szám

Sok baráttal gazdagodtak Pakson Fotó: Kövi Gergő/Paksi Hírnök Egy thaiföldi és egy olasz lány tanul huzamosabb ideje a Pak­si Vak Bottyán Gimnáziumban. Mindketten ugyanannál a befo­gadó családnál élnek immár hó­napok óta. Az ebből az alkalom­ból megbeszélt interjúra kicsit korábban érkezünk, házigazdánk pedig pár percet késve, így kicsit félszegen ugyan, de szóba elegye­dünk a két iíjú hölggyel. Niki el­árulja, hogy a listájára, amikor az AFS szervezethez cserediák­nak jelentkezett, az USA-t írta elsőnek, majd Magyarországot, mert sok fotót látott Budapest­ről, s csodálatosnak találta. Ed­dig jutunk a történetben, amikor sugárzó mosollyal megérkezik Laczi Erzsébet. A lányokat öle­léssel, két-két puszival köszön­ti, minket beljebb tessékel, majd kisebb hezitálás után a nappali­ban ülünk le. - Szoktunk itt ülni együtt, és nézzük a tévét - mond­ja, majd csibészes mosollyal hoz­záteszi: - Csak nem kapcsoljuk be - Ehelyett beszélgetnek, so­kat nevetnek. A társalgás ango­lul és magyarul folyik. Niki, azaz Nichathorn Sunthornvon, azt mondja, szinte mindent ért, de a nyelvtan kifejezetten nehéz szá­mára. Hősiesen magyarul kezdi a választ minden kérdésre, majd bájos mosollyal angolra vált, ha úgy érzi, hogy úgy pontosabban meg tudja fogalmazni mondani­valóját. A Niki nevet már itt kap­ta Pakson, ahova az elmúlt év au­gusztusában érkezett. Magyarul egyébként számolni tanult elő­ször. Anyától. Mielőtt gondolko­dóba esnék, hogy édesanyjáról van-e szó, a másik lány szavaiból kétséget kizáróan kiderül, Erzsé­betet tisztelik meg ezzel a meg­szólítással. Noémi, azaz Noemi Maria di Guglielmo december 10-én csat­lakozott a családhoz, amelyet Er­zsébet két gyermekével Dalida és Romeo di Profióval alkot. Ők interjúnk idején igazoltan van­nak távol: egyikük osztálykirán­duláson, másikuk középiskolá­ban, Pécsett. Ők apai ágon olasz származásúak, és éppen ez volt az oka annak, hogy a múlt év au­gusztusában eredetileg nem No­émit választották. Miután ő szin­tén olasz, Erzsébet úgy gondolta, ha otthon olaszul beszélgetné­nek, gátolnák a kislányt a nyelv­­tanulásban, pedig a cserediák­­program egyik célja éppen ez. A sors azonban, ha némi késés­sel is, de összehozta őket. Az öt­let, hogy fogadjanak cserediákot, Dalidától származik, aki - mi­után bátyja már középiskolába jár - testvérhiányban szenvedett. Ezt gondolták orvosolni azzal, hogy bekapcsolódtak az interne­ten felkutatott AFS-programba.- Az első időszakban minden na­gyon nehéz volt - árulja el Niki, aki egészen más világból, más kultúrából érkezett. A thai embe­rek sokkal távolságtartóbbak, így eleinte ő sem tudott mit kezde­ni a puszival, öleléssel. És mi­után egyke, a testvérséggel sem. Ma már a többiek által is igazol­tan kiváló testvér. Anya, aki egy­ben a családfenntartó is, az ele­jén tisztázta, hogy munkája mel­lett nincs ideje sem a saját, sem a náluk vendégeskedő gyerekeket kényeztetni, tehát mindenki ta­karít, mosogat, ha kell, mos vagy tereget, gondoskodik az ebéd­jéről. Ők ezt nem veszik zokon, sőt Noémi szerint ez kifejezetten hasznos, hiszen később szüksé­gük lesz ezekre a tapasztalatokra. Ahogyan a lányokkal, úgy velünk szemben is az egyenes beszéd híve Erzsébet, amikor elárulja, hogy természetesen voltak, van­nak nehézségek, mélypontok, hiszen a nap 24 órájában, a hét minden napján együtt kell élni­ük, s nincs olyan, hogy „én nem ilyen babaruhát akartam”. Illetve, ha nem is náluk, de mégis volt ilyen eset. Noémi egy másik csa­ládnál kezdte magyarországi tar­tózkodását, s a 18. születésnap­jára egy tortát kapott és útilaput a talpára. így lett ő is a Pál utcai nagy, nemzetközi család tagja. Üj befogadó családja kárpótolta az első hónapok okozta csalódásért, amiről annyit mond, hogy nem törődtek vele, szinte nem szóltak hozzá. Paksi családja gondosko­dott arról, hogy a felnőtté válást ne ilyen kudarccal, hanem úgy ünnepelje, ahogy illik. Fergete­ges bulit rendeztek. Ez nem szá­mít ritkaságnak náluk, megesett, hogy öt kiló lisztből sütöttek bejglit, mint ahogyan az sem kü­lönleges, hogy beülnek az autóba öten és kirándulni indulnak. Jár­tak már a Balatonnál, Kecskemé­ten, Budapesten, sőt Erdélyben és Prágában is. Egymásnak adva a szót a mohácsi busójáráson tör­ténteket idézik fel, amikor a nagy tömegben elveszítették egymást és lemerült a lányok telefonja. Niki megkerült, miután Erzsébet fogta magát, felment a színpadra, kerített egy mikrofont, úgy hívta a lányokat. Noémit viszont - mi­vel családját nem találták - a ren­dezvényen szintén ott lévő AFS- esek magukkal vitték Pécsre, így oda kellett utánamenni. Nagy kaland volt, mondják a mohácsi esetre. S abban is egyetértenek, hogy az egész program, a több hónapig tartó együttélés szintén nagy kaland, komoly tapaszta­lat. Volt. Július 10-én ugyanis el­jön a búcsú ideje, hazautaznak a lányok. Nagyon jól éreztük magunkat Pakson, rengeteg jó, barátságos embert ismertünk meg, mond­ják, Erzsébet pedig hozzáteszi: hálás a gimnáziumnak a türele­mért, a lehetőségért, hogy a lá­nyok ott tanulhattak. Örömmel konstatálja, hogy saját gyerekei részéről soha nem tapasztalt fél­tékenységet. - Sokat tanultak, de mi is. Egymástól - összeg­zi. Mindhárman biztosak ben­ne, hogy tartani fogják a kapcso­latot, találkoznak még, mert eze­ket a hónapokat nem lehet csak úgy elfelejteni. Vida Tünde 10 ■ Paksi Hírnök, 2016. június 10.

Next

/
Thumbnails
Contents