Paksi Hírnök, 2015 (24. évfolyam, 1-24. szám)
2015-02-06 / 3. szám
A tánc élteti őket Fotó: Várad i Levente Szinte mindig kalapban, mellényben jár, számára ez a természetes. Kislánya a pörgős szoknyát, kopogós cipőt szereti, és mindig kér a hajába szalagot. Appelshoffer János szerint ez nem külsőség - mint ahogyan az egykori paraszti világban sem csak az volt hanem az életük. Nekik természetes, hogy otthon tányérok lógnak a falon, szőttesekkel van tele a ház. A minap Örökös Aranysarkantyús Táncos címet nyert paksi származású profi táncos nagyon szereti a csángó táncokat, a vidéket, ahol ezeknek a bölcsője van. Főként Gyimesbe jár szívesen. - Varázslatos vidék - így jellemzi. A Gyimes iránti rajongás „komaságig fajult”, keresztfiuk van ott. - Addig nem szabad megnyugodni, amíg azt a helyet valaki nem látta - fogalmaz. Janó - ahogyan általában hívják - fontosnak tartja a gyökereket, az elmélyedést. Azt mondja, egyre többen táncolnak, de azt érzi, hogy amolyan cirkuszi mutatványként űzik, nem látják meg, nem keresik a mélységét, az életérzést, csak a külsőségekre figyelnek, arra, hogy jobban tekerjék, csavarják a lépéseket. Ő ezzel szemben mindig keresi a nyugvópontot, a lépés precíz megvalósítása mellett az általa közvetített üzenetre koncentrál. Mint elmondta, ötéves volt, amikor a szülei nővére nyomdokain táncolni vitték a Tűzvirágba. Nagyjából 15 évet töltött itt. Dunaföldvárra felesége, Rabóczki Anikó oldalán érkezett. Tíz éve vezetik közösen az Ördögszekér együttest, amely a magyar kultúra napján Dunaföldvár Kultúrájáért Díjat kapott. Bár az együttes ad annyi munkát, hogy kívánna egy főállású vezetőt, erre nincs fedezet. Janó a Magyar Nemzeti Táncegyüttesben (korábbi nevén Honvéd Táncszínház) szólista, és vagy öt éve tánckarvezető. Hogy miért választotta hivatásául a táncot, konkrét magyarázat nincs. Egyszerűen mindig imádott táncolni, soha nem volt kérdés, hogy a próbán ott legyen-e. Szülei nem gátolták, de féltették, hiszen ismeretlen volt számukra a profi művészek világa. Talán akkor nyugodtak meg, amikor fiukat a televízióban látták táncolni. Pedig nem ez a mérföldkő - fogalmaz a táncos. A díjak sem, de fontosak, mert megerősítik, hogy jó úton jár. Igazán boldoggá az teszi, hogy szeretnek vele dolgozni. Ezt nemcsak érzi, meg is mondják neki. Nagyon szereti az alkotást is, azaz feldolgozni, színpadra állítani valami új dolgot. Éppen ezért máig szívesen emlékszik például arra, amikor megcsinálták a Dunaföldvár török kori történetét feldolgozó Mátkatáncot. Az Ördögszekérrel van lehetőség az alkotásra, van erő és kitartás, illetve nagyon jó az „alapanyag”, ahogy fogalmazott. Janó azt mondja, borzasztóan szerencsés, hiszen azt csinálja, amit szeret. Imádja a hivatásos táncos életformát. Azt mondja, nem lehet leírni, milyen a társulati élet. A próbák, ahol egymáson csúsznak-másznak, hol nevetnek, hol kiabálnak egymással, a turnék, ahol szinte együtt lélegeznek. Végső Miklós, Novák Ferenc „Tata”, Foltin Jolán után most Zsuráfszky Zoltán a mestere. Szerencsésnek tartja magát, mert a szakma legjobbjaitól tanulhatott, s büszkeséggel tölti el, hogy az ő jobb kezükké válhatott. ♦ Láthattuk parasztlányként és buja dívaként is minap Hahn Jusztinát a Csengey színpadán, de - amennyiben Egerben járunk és megnézzük a Szaffi című, december óta futó táncszínházi darabot - abban is felfedezhetjük. Két éve a Dunaújvárosi Bartók Táncszínház társulatát erősíti, ami nem jelenti azt, hogy hátat fordított volna előző együttesének, a Varidancenek, valójában egy csapatról, egy vezetőről, egy műfajról van szó. A paksi fellépés után Jusztina elárulta, hogy a parasztlány szerepe sokkal közelebb áll hozzá, és hiába fegyelmezett színpadi szereplő, profi táncos, a kihívó aszszonyt előadni neki nem könnyű feladat. Egyébként az a stílus, amit együttesük vezetője, Vári Bertalan képvisel, mintha rá lenne szabva, mindenféle műfajt belecsempésznek a koreográfiákba, a határok teljesen eltűnnek. Tudja, hogy sokan megköveznék érte, de a hőn szeretett autentikus magyar néptánc egy idő után kevésnek bizonyult számára. Nem kérdés, hogy lételeme a tánc. Azt mondja, ha színpadra lép, eltűnik a világ. - Én itt vagyok otthon, ez az életem. Fantasztikus érzés. Bárcsak mások is éreznék! - mondja lelkesen. Ő az, aki soha nem fáradt táncolni, gyakorolni, tanulni. Ennek ellenére akkor sincs hiányérzete, ha éppen nincs próba vagy fellépés, mert otthon lenni is nagyon szeret. (Folytatás a 9. oldalon) 8 ■ Paksi Hírnök, 2015. február 6.
