Paksi Hírnök, 2015 (24. évfolyam, 1-24. szám)
2015-01-23 / 2. szám
A családfakutatás rejtelmeiről volt szó Azt tartják, veszélyes dolog a családfakutatás. Veszélyes, mert, aki egyszer belekezdett, többé nem tudja abbahagyni. Mindig akad egy-egy újabb nyom, egy boldog vagy tragikus történet, egy felgöngyölítetlen szál vagy éppen egy ködös folt a családfán, ami miatt olthatatlanná válik a kíváncsiság és egy életre a családfakutatás rabjává válunk. Többek között e fáradhatatlan, de aprólékos kutatómunka szenvedélyes gyakorlói és laikus érdeklődők töltötték meg a székeket a Paksi Pákolitz István Városi Könyvtár emeletén tartott előadáson. A program a könyvtár kezdeményezésére elinduló helytörténeti klub alakuló előadása is volt egyben. Bodor Éva megbízott könyvtárigazgató elmondta: a rendezvény után aktív eszmecsere alakult ki a résztvevők között, akik pár ötletet is felvetettek a folytatással kapcsolatban, és az is kiderült, az idősebb generáció mennyi tudást halmozott fel, mennyi emléket őriz a régi Paksról. A témafelvetés célja az volt, hogy a helytörténet iránt érdeklődők hasznos tanácsokat, ötleteket kapjanak arról, hogyan is kezdjenek hozzá a családfakutatáshoz. A kutatás kezdetén minden egyszerűnek tűnik, mivel saját személyes adatainkról van szó, és a családi legendákból vagy az idős rokonok által megőrzött iratokból a felmenők leszármazásával is tisztában vagyunk. Ezért lelkesen, és természetesen gyors eredményben bizakodva vágunk neki a levéltári kutatásnak. Pedig a folyamat nem is olyan egyszerű. Lieszkovszky Larion, a Tolna Megyei Levéltár munkatársa elmondta, minél régebbi az anyakönyv, annál valószínűbb, hogy valamilyen nemzetiségi nyelven íródott. Az anyakönyveket az adott kornak megfelelően hazánkban vezették latinul, gót betűs német írással is, vagy a felvidéki területeken az ún. bibliai cseh nyelvet használták, és az is előfordult, hogy az 1844-es évet követően a magyar nyelv után ismét visszatértek a latinhoz, majd megint a magyarra. Az írott anyakönyvek egyébként a 16-17. századtól kezdve találhatóak meg, a pápai határozatok folytán vezették be őket. A felekezetek által vezetett dokumentumok jelentősen eltértek egymástól, de 1895-ben az állami anyakönyvezést is törvénybe iktatták. Hazánkban a névmagyarosításokból eredő névváltozások sem könnyítik meg a családfakutatásba kezdők dolgát. Erről már Rúzsa Éva főlevéltáros mesélt, akinek apai ági felmenői paksi származásúak, a 18. századi betelepüléstől kezdve itt éltek. Mint mondja, gyakran okoz problémát a névelírás is, dédanyja például Rózsaként jegyezve hunyt el, holott a családneve eredetileg Rúzsa, csak Pakson hívták a Ruzsákat Rózsának és hallomás után írták be a nevét. Tipikusan paksi jelenség az is, hogy hallás után a Pachokat Bachnak írták, vagy a Volfokat Bolfnak. Az sem ritka, amikor kiderül, hogy öt generációra visszamenőleg az apaianyai részen már közös ősünk van, azaz a felmenőink között valamilyen módon rokoni kapcsolat áll fenn, ezt ősvesztésnek hívják a szakmában. Amennyiben az 1895 előtt keletkezett egyházi anyakönyvekben akarjuk folytatni a kutatást, azt is tudnunk kell, hogy a keresett ős melyik felekezethez tartozott. Tovább nehezíti a dolgunkat, ha az adatok nehezen kivehetőek, ráadásul az anyakönyveket ritkán vezették egységes elvek szerint. Ha szerencsénk van, és őseink között nemesemberek vagy jeles közéleti személyiségek is voltak, valószínűleg sokkal könnyebben haladhatunk visszafelé a múltban, mivel a származás jelentősége vagy a földtulajdonok vezetése miatt körültekintőbbek voltak az összeírásokban. A 17-18. század fordulóján már egyre kevesebb az adat, de annak, aki ideáig eljut, bizonyára már menthetetlenül szenvedélyévé vált a kutatás. A helytörténeti klub következő összejövetelén, február 16-án azonban már újabb témáról, a tervek szerint a régi paksi képeslapokról lesz szó. Matus Dóra Fotó: Szaffenauer Ferenc/Paksi Hírnök
