Paksi Hírnök, 2015 (24. évfolyam, 1-24. szám)

2015-04-24 / 8. szám

Fotó: Örökifjú Néptáncegyüttes archívuma Húsz esztendeje alakult az Örökifjú Néptáncegyüttes Egy alkalomra, a gimnázium alapításának ötvenedik évfor­dulójára készültünk, álma­inkban sem gondoltuk, hogy folytatni fogjuk, idézi fel Tibai Ferencné azt a pillanatot, ami­kor megszületett az Örökifjú Néptáncegyüttes. Ennek éppen húsz esztendeje. Az alapítók ugyanott, a városi könyvtárban gyűltek össze, hogy megün­nepeljék a jubileumot, emlé­kezzenek a szép pillanatokra és azokra, akik már nincsenek közöttük. Valójában az együt­tes gyökerei sokkal régebbre nyúlnak vissza. Bézi Sándor r 961-ben alapította a Vak Boty­­tyán Gimnázium együttesét, s ő volt az, aki az ötvenéves évfor­dulóra összehívta régi, kedves táncosait. Már ott, akkor „meg­pecsételődött a sorsuk”, olyan fergeteges sikerük volt, hogy nem lehetett abbahagyni. Pe­dig először bizonytalankodtak, hogy emlékeznek-e lépésekre, képesek-e eleget tenni az elvá­rásoknak. Tibai Ferencné Té­riké azt mesélte, hogy új színt hozott az életükbe az együttes. - Visszaröpített bennünket fi­atalkori éveinkbe, elfelejtettük a hétköznapi gondjainkat és frissen, üdén táncoltuk a Sanyi által választott táncokat - me­sélte. A próbák, hazai fellépések mellett külföldi kalandokat is megéltek közösen. Emlékezetes volt a finnországi fellépés, mert az volt a legtávolabbi, és azért is, mert rengeteg élménnyel gazdagodtak. Teri szerint na­gyon izgalmas volt visszamenni Lengyelországba, ahol 1968- ban jártak. Haaz Imréné Gabi az erdélyi útjukra emlékszik szívesen, és arra, amikor olyan vidámak voltak Szlovákiában, hogy rájuk hívták a rendőröket. Szerinte egyébként az Örökif­jú-titok abban rejlik, hogy leg­többjük gyerekkora óta ismeri a társaságot, sok a testvér-, illetve házaspár. És még valami: az ala­pító, Bézi Sándor, aki Pach Ist­ván szavai szerint tanáruk, test­vérük, apjuk, barátjuk volt egy személyben. - Amikor én kezd­tem ’64-ben mint elsőéves gim­nazista, ő szerettette meg velem a táncot. Még a kosárlabdával is felhagytam, pedig nem játszot­tam rosszul. Amikor Szentesi Lala bácsi megtudta, minden tornaórát három kör bukfenc­cel kellett kezdenünk. Hárman voltunk az osztályban, Kiss Gá­bor, Halász Gábor és én - idézte fel. Azt mondta, a légkör fogta meg, a szeretet, a gondoskodás, amivel fogadták őket. Herczeg József visszaemléke­zésében arról beszélt, hogy ez a szellemiség Bézi Sándor érdeme. Tőle nemcsak a lépéseket tanulták meg, hanem azt, hogyan kell tán­colni szíwel-lélekkel, teljes erő­bedobással, mosolyogva, hogyan kell közösségben élni, hogyan kell tisztelni egymást. A találkozón sorra vette azokat, akiktől mos­tanáig búcsúzni kényszerültek. Először a 2003-ban Paks kultúrá­jáért díjjal kitüntetett alapító, Bézi Sándor ment el, majd Pach János, Szinger Imre, Dömötör Jóska, Száraz Katika, Bagó Katika. Azt mondta, hogy amikor vezetőjük magukra hagyta őket, nem tud­ták, hogyan tovább. A táncot vé­gül abbahagyták, nem vállalnak fellépéseket, a rendszeres találko­zók azonban megmaradtak, mert - ahogy mondják - barátságuk örökre szól. -vt-14 ■ Paksi Hírnök, 2015. április 24.

Next

/
Thumbnails
Contents