Paksi Hírnök, 2015 (24. évfolyam, 1-24. szám)

2015-04-03 / 7. szám

Volt egyszer egy Béke Szálló

A képeslapok a Szerencsi Zemplén Múzeum gyűjteményéből származnak

Svindli, snapszli, rablóulti - ki tudja ma már, mi zajlott az egykori Béke Szálló hátsó termében, ahol messze földön híres kártyabarlang működött. A hátsó traktusból legfeljebb dohányfüst és mámoros katonatörténetek szivároghattak ki, hiszen ide csak törzsvendégeknek volt bejárás. Mindenkinek megvolt a helye, mint az iskolában, és azt is tudta mindenki, kivel érdemes partit kezdeni. A zsugabarlang apró titkairól Rácz Lászlóval beszélgettünk, aki megelevenítette az egykori szálló színes mindennapjait. A Paksról Velencére elszármazott nyugdíjasra rendhagyó módon találtunk rá: a facebookon egy érdekes kép bukkant fel az Erzsébet Nagy Szálloda valamikori épületéről, a korai fotó kapcsán pedig csak úgy záporoztak egykori és jelenlegi paksi lakosok hozzászólásai. Ezek közül is kitűnt Rácz László „bennfentes” kommentárja, aki valóban különleges emlékeket őriz az épületről annak köszönhetően, hogy a ’6o-as években szülei vezették a Béke vendéglőt az akkori tulajdonos, a Tolna Megyei Vendéglátóipari Vállalat megbízásában. Igaz, hogy 1964 óta több mint ötven év telt el, Rácz László mégis mindenre úgy emlékszik, mintha csak tegnap lett volna. A

híres zsugások nevét gond nélkül sorolja: a kertész Csikai Gyula, a szobafestő Ulrichshoffer Lajos, az autófényező Cselenkó József és a konzervgyár pincefőnöke, Luszt Vilmos verhetetlen volt ultiban és römiben, gyakran kártyáztak éjfélig is a vendéglő hátsó termében. A kártya csak késő délutáni, esti program lehetett, hiszen ugyanitt délután háromig menüztetés zajlott, meséli László. A Béke Szálló, ahogy most is, előkelő helynek számított, de László megjegyzi, régi fényét igen, az egykor mozgalmas miliőt azonban nem nyerte vissza felújításával az Erzsébet Nagy Szálloda.- Akkoriban a Béke Szálló éttermében és a sörkertben nyáron 17 hektoliter sör fogyott hetente, amikor ez kevésnek bizonyult, kaphattunk még néhány száz üveg Kinizsit. Ez ugyan hosszabb ideig eltartható volt, de nem szerették a vendégek és drága is volt- meséli László felvetve, most vajon hány hétig lenne elég ez a mennyiség. A szálló hátsó termében napközben menüztetés zajlott, az első, tükörrel és igényes fa lambériával burkolt teremben

pedig élő tánczene dukált az étkezéshez. A megye legjobb zenészei kaptak itt munkát akkoriban, mondja László, azonnal számba véve a híresebb muzsikusokat. Schmidt Péter zongorista és László Laci hegedűs is itt húzta, ők később nyugatra költöztek, Heble Boross László gitáros játéka pedig még mindig megelevenedik előtte. Akkoriban a Birka csárdában és a halászcsárdában is volt zenekar, de nem ám olyan, mint a szállóban, emlékszik büszkén László. Azok kockás abroszos, cigányzenés mulatozó helyek voltak, a város ékességeként álló Béke Szálló viszont olyan épület, ahová a hétvégente betérő földművesek is ünneplőben jöttek. Itt a kártya is forintos alapon zajlott, nem filléreseken, mint a Zsuzsa kocsmában, ahol olajos padló és köpőcsésze volt, és fizetni is csak egyszer kellett havonta. A Béke Szálló nagy forgalmat bonyolított, hiszen a központba érkező buszok utasai is ide tértek be, emellett a környéken volt a népbolt, több cukrászda és olyan közintézmények is, mint a bíróság, a pártbizottság vagy a községi tanács. A hajóállomás is egy kőhajításnyira volt, ahová egy-egy menetrend szerinti hajó beérkezésekor csak úgy hömpölygött a tömeg.

(Folytatás a 17. oldalon)

16 ■ Paksi Hírnök, 2015. április 3.