Paksi Hírnök, 2014 (23. évfolyam, 1-24. szám)
2014-10-31 / 21. szám
Jó napot, mi újság? Szabó Benjamin Az erőműépítés olyan feladat volt, ami nem kímélte, nagyon sok munkát követelt, de olyan maradandót hagyott maga után, aminek okán ma is a zsigereiben van Paks. Nincs olyan nap, hogy Szabó Benjamin egykori kormány-, illetve miniszteri biztos, az atomerőmű első igazgatója ne foglalkozna az atomenergiával. Szabó Benjamin tagja volt annak a delegációnak, amely a kormány megbízásából 1966 júniusában parafálta a Szovjetunióban a paksi atomerőmű építéséről szóló egyezményt. Mérnöki pályafutását Ajkán kezdte. Sokan meglepődtek, amikor e munka megszűnésekor a felajánlott négy lehetőség közül nem a már biztos, azonnali állást, hanem az atomerőmű építését koordináló miniszteri biztosi munkakört választotta. - Nagyon megfogott a technika és az, hogy zöldmezős beruházás. Az, hogy ez egy atomerőmű, hab volt a tortán - jegyezte meg. Valójában még az sem tántorította el, amikor kiderült, hogy ugyanúgy, mint ma - csak most nyíltan - sokan ellenezték. - Azt kellett tapasztalnom, hogy az atomerőművet néhányunkon kívül senki nem akarja. Meg kellett küzdeni a belső pénzügyi ellenzéssel. Sokkal erősebb volt, mint a mai és gyakorlatilag különböző intenzitással, de az első blokk elindításáig tartott - jellemzi a helyzetet, aminek az lett az eredménye, hogy ’70 januárjában le is vették az építést a napirendről. Két év múlva újra megkeresték és ő újra igent mondott. ’72-ben újból felállt a miniszteri biztosi hivatal. Eközben a Szovjetunióban meghozták azt a döntést, hogy át kell tervezni a blokkot a nyugati biztonsági filozófiára, ami újabb késést jelentett, de előnye is volt, mert maradt idő felkészülni itthon. ’74-ben, amikor leszállították a műszaki tervet, megijedtek a hazai szakemberek, majd amikor megérkeztek a kiviteli tervek, még inkább, de a feladatnak nagyon sok megszállottja lett építészi, gépészeti, villamos oldalon. Béni bácsi - ahogy a szakma hívja Szabó Benjámint -, azt mondja, ismét fontos a magyar részvétel, amire most is van idő felkészülni, meg kell szervezni a képzést, haza kell hívni külföldről a szakembereket. Vallja, hogy megvan a magyarokban a szükséges kreativitás. Véleménye szerint már a tervezés időszakában mozgósítani kell a magyar műszaki társadalmat, és már a berendezések fogadásánál be kell vonni a majdani üzemeltetőket. Bár reggeltől késő estig dolgozott és sok ideje nem maradt megismerni Paksot, valahogy az első pillanattól megszerette, mert szinte mindenki akarta ezt az atomerőművet és a paksiak rögtön látták, hogy az életük ettől jobb lesz. Azt is elárulta, hogy nincs olyan nap, hogy ne gondolna az atomerőműre, ne foglalkozna atomenergiával. Mindent tud az új blokkról, amit ma tudni lehet. Azt mondja, azért is foglalkoztatja ez a kérdés, mert tudja, ha nem épül új atomerőmű, komoly gondok lesznek a villamosenergia-ellátásban. Az atomerőműben - eltekintve attól, hogy régi, OVIT- os kollégákkal a nyáron Bátaapáti után az Atomenergetikai Múzeumot is felkeresték - régen járt. - Nem kell ahhoz Paksra mennem, hogy jó érzéssel gondoljak az erőműre, minden zsigeremben benne van Paks - szögezi le. A korábbi és a mostani vezetőségtől is megkapja azt a megbecsülést, gondoskodást, amit megérdemel, derült ki a szavaiból. A mostani életéről már nem beszél olyan elánnal, mint az atomenergiáról. Nehezen viseli az egyedüllétet. Felesége, akivel 52 évig éltek együtt, öt éve meghalt, a gyerekek, unokák vidéken élnek, néha egy-két órára meglátogatják, de nincs már meg az a háttér, amit a felesége biztosított számára. Maradt a számítógép, aminek segítségével sokakkal Skype-on tart kapcsolatot, szervezi a Szenior Energetikusok Klubjának heti előadásait. Amikor ő is, a gép is megpihen, családi fotók váltják egymást a monitoron, a falak is tele vannak képekkel. - Ezek éltetnek - mondja szomorúsággal a hangjában. Vida Tünde Paksi Hírnök, 2014. október 31. ■ 15
