Paksi Hírnök, 2012 (21. évfolyam, 1-24. szám)
2012-11-30 / 23. szám
Embermesék Sok van, mi csodálatos Szophoklész Antigoné című drámájában fogalmazta meg, és a karral, a kórussal mondatta ki az azóta megszámlálhatatlanszor idézett gondolatot: „Sok van, mi csodálatos, De az embernél nincs semmi csodálatosabb.” Idézzük, ismerjük, de tudjuk is, mit jelent? Tudjuk, hogy rólunk is szól? Szophoklész nem az emberiség kiválasztottjairól, válogatott példányairól beszélt, hanem az emberről általában. Ezt a kar az idézett gondolat utáni sorokban világossá is teszi, hiszen beszél a hajósról, a parasztról, a vadászról, a halászról stb. Az életet úgy kell élnünk, szemlélnünk, hogy nem feledkezhetünk meg erről. Csodálatosak vagyunk mindannyian! Erről szólnak az embermesék. Rólunk. Embermesékkel vannak tele mindennapjaink. Mindannyiunk magában hordja a Mindenség legnagyobb igazságait. Ezeket kimondhatja bárki: a sarki boltos, a takarítónő, az autószerelő, a tanár, a hivatalnok és akár mi magunk is. De ki sem kell mondanunk. Egész életünk, minden cselekedetünk ezekről beszél. Mesék, embermesék sokaságát hordjuk magunkkal. Többnyire azonban ezek a mesék felismerés nélkül maradnak. Nem veszünk tudomást róluk mi magunk, mert „csak” élünk és teszszük, amit kell, és nem ismerik fel mások sem, mert szemük és fülük valami „nagynagy igazságra” nyitott csupán, amely zajosan, feltűnően érkezik. Tele van szőve az életünk meg nem értett tanmesékkel és homályban maradt tanulságokkal. Szerencsére lelkünk mégis munkálkodik. Életünk, tetteink átitatja az a lelkiség, ami a Mindenség félreérthetetlen megnyilvánulása. Tesszük, amit kell, de életünkben, tetteinkben észrevétlenül mégis ott vannak a csodák. Mert ez az emberi élet lényege. szívünket adjuk ha ritmus kell az Életnek ártatlanságunk áldozzuk ha a vétlenek vétkeznek meséket mondunk amikor a szelídek hitre várnak álmodunk ha valóság kell a csodának Mivel mindennek többnyire nem vagyunk tudatában, ezért gyakran érezzük úgy, hogy hiába élünk, hiába éltünk. Nem érezzük, hogy fontosak lennénk másoknak, hogy hasznosak vagyunk, hogy számítunk valamit. .. és jön az összeomlás, az önpusztítás: elnyeli szürke füst arany volt, ma ezüst falakon gyűrt plakát szédelgő józanság savanykás valóság árulja önmagát egyforma emberek hazudott életek torkokból krákogás elromlott életek kisiklott emberek kocsmai szárnyalás Sokan pedig a teljes kilátástalanság helyzetébe kerülnek, gyakran önhibájukon kívül és ott látjuk őket padokon, falszegletekben meghúzódva: mit tehet az ember? az újságra szoruló akinek minden nap friss hír kell hogy legyen éjszakára takaró egy esélyt adok... - motyogta miközben már az álmok útját taposta rongyos pulóverébe belebújt a szél fázott most is mint mikor a járdán baktatott az este vacsora nélkül már csak a nyugalmat keresve és a falszögletbe kuporodva már nem tudta mi az ami a gyomrát mardossa Pedig, ha megértenénk, hogy minden Nagy Dolog apró dolgok egységéből jön létre, hogy minden Világmegváltás sok-sok egyén egyéni megváltásából áll össze, akkor másként értékelnénk önmagunkat és a világot is. A szél, a víz szemcsénként faragja ki a köveket és a végén eltűnnek a hegyek, mérhetetlenné mélyülnek a folyómedrek. A lerakódó por szemcsénként fedi be a földet és a végén mindent maga alá temet. Az apró jótettek, kedves szavak, mosolyok szemcsénként töltik fel világunkat szeretettel és a végén megválthatjuk a Mindenséget. Ha azt hisszük, hogy nem tehetünk semmit, akkor úgy is lesz, ha viszont tudjuk, hogy minden tettünknek súlya van, akkor bizonyára meggondoltabban és figyelmesebben cselekszünk, beszélünk, bánunk másokkal és megértjük, megérezzük azt is, hogy szükség van ránk, hogy fontos az életünk. Békéden, boldogtalan, hanyatló. Ezeket, illetve ehhez hasonlókat szokás mondani erről a mai világról. Pedig ha nemcsak néznénk, hanem látnánk és éreznénk is, akkor megtalálhatnánk most is a boldogságot, a békét. Ha nem a Nagy Csodát keresnénk folyton, akkor megtalálnánk az igazi boldogságot. Megkapnánk a választ a kérdésre: Hol a boldogság mostanában? ott bújik meg őszi hullt levélben ahogy barnán záródik a múltra meleg-őrző ölelésben ott lapul a fáradtan elalvó felszántottföldön ahol a fekete barázda bölcső és nem börtön ott lüktet partra sodort hullámok tenger-morajában végtelenből érkező nyugtalan fodrában ott remeg nyári fűszálak között bogár-zümmögésben tikkadt rétek felett madár rebbenésben ott csillan lágyan hullámzó tó tükör-simaságában a nyugalom és a csend valódinak tetsző képzelt otthonában ott születik meg szemed szivárvány-mélységeiben egy másik létezés áldott szerelmeiben Egész életünkkel, a hétköznapok tetteivel, gondolataival és szavaival meséljük az embermeséket, mert egyedül ezek a valóságmesék képesek valamin változtatni. Minden pillanatunk egy újabb mese, minden pillanatunk egy rész az egészben, minden pillanatunkat éljük meg teljességben és örömben! Komáromi János 14 ■ Paksi Hírnök, 2012. november 30.
