Paksi Hírnök, 2012 (21. évfolyam, 1-24. szám)
2012-07-20 / 14. szám
Az első tudósportrékat 1995-ben készítette Farkas Pál. Gottvald Károly fotója. A sióagárdi istállótól az atomerőműig A tudósportrék, a Paksi disputa című szoboregyüttes készítője Farkas Pál. A 65 éves, Szekszárdon élő művésznek mintegy 70-75 alkotása áll az ország különböző településein, köztereken, középületek udvarán, aulájában.- Sikeres embernek tartja magát?- Nincs okom panaszra, sok elismerést kaptam, de néha gáncsoskodókkal is összeakadtam. Vannak olyan intézmény- és városvezetők, akiknek eszükbe sem jut művészeti alkotásokkal szépíttetni a környezetüket, akkor sem, ha volna rá pénz. S arra sem vevők, ha a szobrász előáll egy ilyen ödettel.- Paks ebből a szempontból kedvező hely...- Igen, ott elsősorban Kováts Balázs hozzáállása, lelkesedése vitte előre a dolgokat. Ő volt az atomerőmű látogatóközpontjának vezetője. Külföldi szakmai útjai során látta, hogy milyen környezetben fogadják a vendégeket a hasonló helyeken, s többször egyeztettünk, mit lehetne itt kialakítani. Az első ötlet egy emléktábla volt az atomenergia-kutatásban résztvevő, magyar származású tudósok neveivel. Aztán azt gondoltuk, hogy ennél több kellene, s így készült el a Paksi disputa, az öt szoborral, 1995-ben. Wigner Jenő, Neumann János, Szilárd Leó, Teller Ede, Hevesy György társalog egymással, a sziklát szétfeszítő atommaghalmaz körül. A terület nagyon száraznak tűnt, ezért született meg a csobogó kút ötlete, ami szépen kiegészíti az alkotást.- Aztán más kiegészítés is történt...- Több is, hiszen csatlakozott az öt tudóshoz Kármán Tódor, s kissé távolabb további három szobor, Marx Györgyé, Lévai Andrásé és Habsburg Ottóé. Utóbbi nyilvánvalóan nem mint tudós, hanem mint Paksra többször is ellátogató történelmi személyiség vált érdemessé a megörökítésre.- Ez a munka hozott más megbízásokat is?- A szobrászok referenciamunkái szem előtt vannak. Ágaskodó lovakról készítettem egy alkotást a Pécs melletti Üszögpusztára, aztán megkérdezték, hogy tudok-e szarvast, tudok-e vaddisznót és így tovább. Legutóbb Keszthelyen avatták egy szobromat, a Kőszáli bakok viadalát. Van benne vagy hétszáz kiló bronz. De apró kis rovarokról is készítettem már nagy szobrot, a szegedi Tiszavirág című művet. Azt 750-800 kiló bronzból öntöttem. Pakson a tudósportrék után következtek az iskolák névadói, a Herman Ottó-portré, a Móra Ferenc-dombormű, meg a Pákolitz- és a Jámbor Pál-szobor, ami nem készülhetett volna el a Jámbor Pál Társaságot vezető Beregnyei Miklós szervezőmunkája nélkül.- Volt üresjárat, megrendeléshiány, hullámvölgy az életében?- Szegeden nőttem fel, a feleségem sióagárdi. Mikor a nagyvárosból a kis faluba költöztem, azt nehezen viseltem. Betapasztottam az istálló deszkaplafonját, hogy ne illanjon el a meleg, hogy legyen egy fűthető helyiségem, ahol télen is farigcsálhatok. Aztán rajztanári fizetésből, meg kölcsönből vettünk Szekszárdon egy panellakást, később egy sorházit; műterem persze sehol se volt. Majdnem 40 évesen jutottam oda, hogy normális körülmények között alkothattam. A szekszárdi Babits- és Szent István-szobor, meg a Paksi disputa meghozta a sikert, de nem egy kellemes sétával jutottam idáig.- Mi okoz örömet?- Ha együtt a család. Felneveltünk három lányt, ami elsősorban a feleségem érdeme, s van már négy unokánk is. Persze a szakmai elismerések is jólesnek. A tanítás is sokszor okozott örömet. Főiskolai tanszékvezetőként mentem nyugdíjba öt éve; vizuális nevelést oktattam leendő tanítóknak. De az átgondolatlan oktatáspolitikai változtatgatások már az utóbbi időben eléggé idegesítettek. Tanuljon meg a gyerek olvasni, számolni, rajzolni, mintázni, ez lenne a fontos. Nem a modern módszerek, aminek következtében még ötödikes korában is gondjai vannak a betűkkel.- Önnek nem voltak gondjai gyermekkorában a tanulással, a pályaválasztással?- Azt nem állíthatom, hogy tudatosan szobrásznak készültem, de nagy csodálattal nézegettem a Dóm téri szobrokat, s próbáltam formálgatni a kezem ügyében lévő anyagokat. A vakáció nekünk a Tisza-parti hancúrozás volt, s ott iszapból, agyagból, sárból csináltam ezt-azt. Az általános iskola vége felé már tudtam, hogy mit akarok. Művészeti középiskolába jártam, rajztanári diplomát szereztem és a képzőművészeti főiskolát is elvégeztem.- Mindig realista alkotásokat készített?- Sok mindent kipróbáltam, de az a véleményem, hogy a köztérre kerülő alkotásnak nem árt, ha érthető. Hordozza a művész keze nyomát, stílusjegyeit, de a közízlést is szolgálja! Ne olyan legyen, hogy találgatni kelljen, mit is ábrázol, vagy elforduljanak tőle a járókelők és gúnyos megjegyzésekkel illessék! A tudósportréimra például lehet mondani, hogy kicsit darabosak vagy, hogy indulatosan mintáztam őket; elfogadom. Ezek az én stílusjegyeim, ugyanakkor arra is törekedtem, hogy az alanyok karakterét visszaadjam. Utánaolvastam, melyikük milyen ember volt.- A recessziót hogyan éli meg?- Nem könnyű a szobrászok helyzete sem. Elképzelhető, hogy lesz egy munkám a közeljövőben, ismét Pakson. Az 1982-ben indított energiatermelés harmincéves évfordulója kapcsán vetődött fel, hogy kifejezhetnénk művészi eszközökkel is ezt a dolgot. Konkrétumok még nincsenek a megrendelést illetően, de nekem már vannak ötleteim. Wessely Gábor 12 ■ Paksi Hírnök, 2012. július 20.
