Paksi Hírnök, 2011 (20. évfolyam, 1-24. szám)
2011-02-18 / 4. szám
2011. február 18. 11 Paksi Hírnök (Folytatás a 10. oldalon) Adatközlői között a korabeli nemesi családok: a Daróczy, Szeniczey, Kurz, Vigyázó és a Novák családok hölgytagjai is szerepeltek, akik koruk és társadalmi helyzetük okán a Liszt Ferenc-hangverseny hallgatói is lehettek volna. A 2010 decemberében Szekszárdon megnyitott Liszt-emlékkiállítás kutatómunkája során sem került elő olyan dokumentum, ami bizonyította volna Liszt Ferenc paksi hangversenyét. Sajnos, városunk XIX. századi művelődéstörténete szegényebb lett egy rangos kulturális eseménnyel, bár legendáriuma szép történettel gazdagodott. Az alább felsorolt művek pedig megismertethetik az érdeklődőket Liszt Ferenc Tolna megyei kapcsolataival is. Források: Balassa Sándor: Képek a 60-as évek paksi társaséletéből. In. A m.kir. polgári fiúiskola évkönyve, 25. évf. 1917-1918; Abay Nemes Gyula: Liszt Ferenc emléke Pakson. Tolnamegyei Újság, 1934. november 7. 2. o; Dr. Hadnagy Albert: Liszt szekszárdi kapcsolatairól. Sajtó alá rendezte, kiegészítette, és jegyzetekkel ellátta dr. Prahács Margit. Tanulmányok Tolna megye történetéből II. k. Szekszárd, 1969. 219-265; Legány Dezső: Liszt Ferenc Magyarországon 1869-1873. Bp. 1976. Dr. Németh Imre: Paksiak Liszt Ferenc bűvkörében, in: Olvasmányos szemelvények Paks város múltjából. Paks, 1985; Legány Dezső: Liszt Ferenc Magyarországon 1874-1886. Bp. 1986. Hamburger Klára: Liszt Ferenc és Szekszárd. In: Dunatáj, 1986. IX. évf. 3. sz; Husek Rezső: Bevezetés Liszt Ferenc leveleihez. A szekszárdi Liszt-kultuszról. Liszt Ferenc levelei. Fordították Cséke Miklós, Orbán István, Gesztesi Enikő. Tolna Megyei Levéltári Füzetek, 6.k. Szekszárd, 1997. 299-416; Lovas Csilla szíves közlései. A Liszt Szekszárdon c. fénykép Hadnagy Albert tanulmányában található. Kernné Magda Irén Tárgy/Történet A múzeum néprajzi gyűjteményének tárgyai közül válogató sorozat utolsó cikkében egy olyan tárgyat mutatok be, amelyhez két ősi mesterség is kapcsolódik: a gyékényfonás és a méhészet. Mindkettőről már a legkorábbi időktől kezdve találhatunk forrásokat. A gyékény a vizes, mocsaras területek könnyen felhasználható növénye, hiszen átalakítás nélkül, nyersen kerül feldolgozásra. Nemcsak használati tárgyak, hanem nagyobb építmények alapanyagaiként is szolgálhatott, változatos felhasználási lehetősége miatt az élet minden területén megjelenhetett. Ma már kisebb a gyékényből készített tárgyak jelentősége, főként kosarakat, dísztárgyakat állítanak elő belőle, de a feldolgozás technikája és a forma tekintetében keveset változott a mesterség. A méhészet szintén végigkísérte az emberiség történetét, a gyűjtögető „rabló” méhészettől azonban sok lépcsőn keresztül változott szakmává, különböző technikai újítások kísérték végig alakulását. A képen látható méhkas formáját egy ág határozza meg, melyet több részre hasogattak és gyékénnyel fontak körbe. A felső, hasítatlan rész a kas fogója. Mind formailag, mind technikailag a legősibb vonásokat őrzi. A méhkasokat régebben a rossz szándékú emberektől rejtett, erdei tisztásokra vagy mocsarak hozzáférhetetlen szigeteire, később kerítéssel védett fedetlen méhesekbe állították. Az időjárás és a kártevők ellen kívülről, ritkábban belülről is tapasztották őket. Ehhez legjobbnak a marhatrágya agyag és hamu hozzáadásával készült sarát tartották. A tapasztás maradványai ezen a kason is láthatóak. A méhek és a méz védelmére különböző mágikus eljárásokat is végeztek: a bejáratot vörösre festették, a röpítőlyukba szárított farkasgégét, a gégébe az első kieresztéskor piros posztót húztak, a posztót sokszor kakasvérrel is megkenték, hogy a méhek hamisak, erősek legyenek. A méhek megszelíditésére tejjel mosott fehér gyapjat, rablóvá tételükre dög szárcsontját vagy farkasfogat dugtak a röpítőlyukba. A méznek és viasznak a népi háztartásban igen nagy volt a jelentősége, jelentékeny mennyiségű mézet fogyasztottak, használták gyógyszerként is. A méhek után a 18. század végéig az egyház, az állam, a földesúr a parasztságtól méz-, mézsör- és viaszadót szedett. Magyarországon már a 14. század közepén virágzó mézeskalácsipar volt, de a kolostorokban már előbb dolgoztak mézeskalácssütők. A 16-18. században sok mézet, viaszt exportáltunk. Az egyházak, a céhek gyakran viaszban szabták ki a kisebb vétségek elkövetőire a büntetést. Mesterré avatás alkalmával a céh új tagjai a céhnek viaszgyertyákat ajándékoztak. A falusi lelkészek járandóságai között is említik a mézet. A méheket használták a 14—17. századi haditechnikában is: várostromoknál a védők az ostromlók közé méhekkel telt kasokat dobáltak. A népi méhészkedés a 19. század második felében hanyatlani kezdett, mert a mézet mindinkább kiszorította a cukor. Az intenzív gazdálkodással a mezőket, réteket felszántották, az erdőket irtották, s ezzel a jó méhlegelők területe csökkent. A viaszt a gyertyakészítésnél mellőzik, és a mézeskalács-készítés is veszít jelentőségéből. Már a török időkből találhatunk adatokat arra vonatkozóan, hogy a Duna ártere jó lehetőséget biztosított mind a gyékény felhasználásának, mind a méhészet fejlődésének Pakson. Azonban míg a természeti változásokat a méhészet technikai fejlődésével ellensúlyozta, a gyékényfonás mára szinte teljesen eltűnt a helyi kézműiparok közül. Ha ismernek olyan történeteket, amelyek a méhészet helyi szokásaival, a paksi mézeskalácsosokkal vagy a természetes anyagok kisipari feldolgozásával kapcsolatosak, kérjük, osszák meg velünk! írjanak a muzeum.paks@gmail.com e-mail címre, vagy a Városi Múzeum, 7030 Paks, Deák F. u. 2. címre. Köszönjük eddigi visszajelzéseiket és történeteiket! Kövi-Onodi Gyöngyi
