Paksi Hírnök, 2011 (20. évfolyam, 1-24. szám)
2011-07-22 / 14. szám
Paksi Hírnök 8 2011. július 22. Malomrévek télen-nyáron A mezőgazdasággal, gabonatermesztéssel foglalkozó településeken mindig fontos szerepe volt a malomiparnak. Városunkban különösen, hiszen folyóparti fekvése, utakkal, jó vízparti révekkel kiépült közlekedési lehetőségei a XIX. századra kereskedelmi, a század második felében már közigazgatási központtá alakították. A gazdáknak őrletni érdemes volt Paksra szekerezni, hiszen itt egyúttal ügyes-bajos hivatali dolgaikat, vásárlásaikat is el tudták intézni. Jártak ide az egynapi járóföldnél nagyobb távolságról is, különösen az aszályos években, amikor a környék kisvizű patakmalmai már leálltak. A Duna olcsó, és a csapadék mennyiségétől nem függő energiát biztosított, a folyamatosan növekvő szükséglet és a haszon egyre több malom építését, üzembe állítását eredményezte. 1828-ban Egyed Antal 21 paksi dunai malomról írt, húsz évvel később számuk megduplázódott, 1861-ben már 56 malom őrölt a Dunán. (Bár az igazsághoz tartozik, hogy ez az időszak volt a csúcspont, a paksi malomipar virágzása. Az ezt követő évtizedeket a stagnálás, majd a lassú, ám feltartóztathatatlan hanyatlás követte, a XX. század második felében Pakson már egyetlen gabonaőrlő malom sem üzemelt.) A XIX. század elején, ahogy a dunai malmok száma és a kereskedelmi hajózás forgalma növekedett, az egyre gyakoribb hajózási balesetek, kártérítési perek miatt szükségessé vált az őrlőhelyek hatósági szabályozása, a malomrend megállapítása. A folyón kijelölték azokat a szakaszokat, az ún. malomréveket, ahol a malmok őrölhettek, másutt tilos volt „karót verni”, a malmot üzemeltetni. A révekben (a malomkikötőkben) az egyes malmok helyét is a megyei törvényhatóság felügyelete mellett osztották el, amit megváltoztatni csak a hatósági engedéllyel lehetett. Pakson két révet jelöltek ki, a Felső és az Alsó (a síksori) malomrévet, az egyes révekben meghatározták a malomhelyek számát és sorrendjét, a sorokban a malmok egymástól való távolságát, hogy mindegyik tulajdonosnak nagyjából azonos mértékű, gyors forgást biztosító őrlőhelye lehessen, de ne akadályozzák a másikat a munkában, és a hajózás biztonságát se veszélyeztessék. A Felső malomrévet (nagyon leegyszerűsitve) a település északi részén, a Malomhegy alatt húzódó folyamszakaszon, a régi paksi hajóállomásig határozták meg, az Alsó malomrévet a község déli részén, a folyó déli kanyarulatának a Báró (ma Táncsics Mihály) utcától az Árvíz utca előtt húzódó Duna szakaszon jelölték ki, melyet a Tolnai útról a Molnár úton lehetett megközelíteni. A hatóság által kiadott működési engedélyek méteres pontossággal határozták meg a révekben az egyes malmok (állandó) törzshelyét, egymástól való távolságát, amit a tulajdonosaik önkényesen nem változtathattak meg, és amit a malomkönyvekben is rögzítettek. Hogy a vízállás szintjének változása ne befolyásolja nagyon a malmok teljesítőképességét, minden malomnak volt alacsony vízállásra kijelölt és hivatalos határozatban rögzített váltóhelye is. Például az 1875-ben kiadott malomkönyvben olvasható, hogy a vízrendészeti hatóság a Ring György (1/4), Ring István (1/2), Allmann Antal és neje, Volf Anna (1/4) tulajdonában álló 41. számú malmának törzshelyéül a Fölső Malomrév IV. sor 1. helyét, a 428. HP (helyrajzi pont) kőtől 150 méterre lefelé és a kőhányástól 119 méterre befelé határozta meg, és váltóhelyül kijelölte a paksi Felső malomrévben az V. sor 4. helyét, vagyis a hajóállomástól 240 méterre fölfelé és a kőhányástól 56 méterre befelé eső folyamszakaszt. Ifj. Halász Mihály 1934-ben kért a 34. számú malma számára új törzshelyet, amit a hatóság feltételesen engedélyezett a síksori (alsó) malomrévben, az 1. sor 1. helyén (az 1530-as kilométeroszloptól lefelé 175 m-re, és a partvédezet koronájától 28 méterre befelé) azzal a feltétellel, hogy a part menti lóvontatást nem akadályozhatja, panasz esetén haladéktalanul, azonnal elkötni tartozik. A dunai malmokban tavasztól a tél beálltáig tartott az őrlés, ezután a régi paksi vasútállomás alatt húzódó (napjainkra már teljesen kiszáradt) holt Duna-ágba, a Telelőbe vontatták és horgonyozták le őket, hogy megóvják a jeges folyóvíz pusztításától. A keskeny holtág viszonylagos biztonságot nyújtott, az erős szelektől óvta a Sánchegy és a Molnár erdő karéja, sekély vizén könynyen megközelíthetők voltak a malomházak. Október-november végén, kinek meddig, hogy volt munkája, vette kezdetét a kikötés, a malmokat kihúzták a partra, alkotórészeire szerelték szét. Az egyes elemeket, a ház- és a völgyhajót, a hatalmas malomkereket külön-külön, kötélre kötve húzták-vonszolták fel a Duna partközeli vízén, hogy a holtágban, közel egymáshoz lehorgonyozzák őket, s meg tudják védeni a jégzajlás rombolásától. Tavasszal hasonlóképp, csak fordított sorrendben zajlott a bekötés, a malom részeit a helyükre vontatták, összeszerelték és lehorgonyozták. A téli kikötés és a tavaszi bekötés sok ember, malmonként gyakran 20-25 férfi nagyon nehéz munkája volt, a sikeres befejezést mindig ünnepi lakoma, tyúkpörkölt és fánk követte a malomgazda házában. A molnárok a malmokat télen sem hagyták magukra, elvégezték a javításokat, és minden áldott nap ellenőrizték a Telelő vizét: ha elkezdett befagyni, lékeket-réseket vágtak a malmok körül, mindenképp igyekeztek megakadályozni, hogy a megvastagodó jégtáblák szétnyomják őket. Kislánykora kedves emlékeként mesélte Rauhné Blatt Magdolna, hogy decembertől édesapjával naponta jártak ki a Telelőbe, aki, ha esett a hó, mindig kisszánkón húzta el őt, hogy megnézzék, nincs-e baj, kell-e jeget tömi. (Folytatás a 9. oldalon)
