Paksi Hírnök, 2011 (20. évfolyam, 1-24. szám)

2011-06-17 / 12. szám

2011. június 17. 15 Paksi Hírnök Sosem volt szélkakas Munkássága talán minden paksi és kör­nyékbeli számára ismert, ezért beszélge­tésünk során elsősorban nem az erőmű utazó nagykövetére, hanem a díjak és ki­tüntetések mögött rejlő emberre voltam kíváncsi. Kováts Balázs most ünnepelte 60. születésnapját, ez alkalomból idéztük fel a múltat és merengtünk el a jövőn. Csupán az erőmű építésének köszönhető, hogy nem egy újságíró kollégával beszélge­tek, tudom meg rögtön az inteijú elején, ugyanis Kováts Balázsnak az építkezés megkezdése adta meg az utolsó lökést ah­hoz, hogy ’69-ben a Vak Bottyán Gimnázi­umban letett érettségit követően ne orvos­nak vagy újságírónak, hanem Miskolcon gépészmérnöknek tanuljon. A műszaki dip­loma megszerzése után elsőként Faddon he­lyezkedett el, majd 35 éve a cég első blokk­ügyeleteseként lépett be a paksi atomerő­műbe, igaz ekkor még nem volt atom­­erőművi blokk, de a személyzet felvétele megkezdődött. Közben a Műegyetemen nukleáris szakmérnöki diplomát is szerzett. A betanulási időszak külföldön indult, elő­ször Voronyezsben, aztán Németországban töltött el hosszabb időt, majd már kiképezve vehetett részt az erőmű építésében és üzem­be helyezésében, tudományos indításveze­­tő-helyettesként ő felügyelhette az 1-es és 2- es blokk indítását. ’85-ben furcsa csavar jött az életébe. Az akkori vezérigazgató, Pónya József egy új paksi középiskola létrehozásá­val bízta meg. Ez óriási váltás volt az addi­giakhoz képest és nem is akarta elvállalni a feladatot, de az élet végül mégis azt az em­bert igazolta, aki erre kiszemelte, mondja. A következő hat évben első igazgatóként a semmiből kellett kialakítania az intézmény épületét és szellemiségét. Ez lett az ESZI, ahol egy év múlva már főiskolát is csinált. ’92-ben mégis erőt vett rajta a nyughatat­­lanság, úgy érezte az iskolában már minden folyik a maga medrében, ezért megpályázta az erőmű által meghirdetett tájékoztatási irodavezetői posztot, ahol ezt követően 11 évig dolgozott. A környezet már nem volt új, de a kihívás igen, hiszen létre kellett hoz­ni a látogatóközpontot, kialakítani egy új rendszert, szervezetet, munkamódszert, mely azóta is sikeresen kezeli az erőmű kommunikációs és PR-feladatait. Tulajdon­képpen amióta belépett az erőműbe, azon dolgozik, hogy elfogadtassa és megszeret­tesse a létesítményt az emberekkel, húzta alá Kováts Balázs. Az utóbbi évtizedet is a felhalmozott tapasztalat és kapcsolati tőke kiaknázásával az erőmű regionális kapcso­latainak gondozásával töltötte. Tősgyökeres paksi lévén mindig máshogy tekintett a léte­sítményre, mint akik idejöttek. - Az erőmű évszázadok tekintetében csak egy vendég itt a Duna partján. A környező települések be­fogadták ezt a vendéget, akinek illik meghá­lálni azt a sok mindent, amit kapott környe­zetétől. Ez egy normál, békés egymás mel­lett élés, amivel mindenki jól jár. Azonban mig idáig eljutottunk, nem volt egyszerű, ennek az időszaknak is megvoltak a maga különleges állomásai, sikerei és kudarca, de ahogy azt az ember a családjában, úgy pró­báltam ezeket a problémákat itt is megolda­ni. Hiszek benne, hogy kellenek olyan em­berek, akik mind a két fél számára elfogad­hatóak, és részrehajlás nélkül, hitelesen tud­ják összekapcsolni a feleket, mondja. Azt, hogy ő rátalált a közvetítő diplomata szere­pére, az élet hozta. Ennek egyik lépése volt, hogy az ESZI-be került, hiszen ez az intéz­mény az ifjúságon keresztül maga volt a ka­pocs az erőmű gondolatvilága és a lakosság között. Az, hogy őt elfogadták, a hosszú távú igazmondásnak köszönhető, árulja el. Mint mondja, lehet jópofának lenni és koccintgat­­ni, de ha az ember évtizedeken keresztül kö­vetkezetes, nem csupán szélkakasként te­kintenek rá, elfogadják, hozzá fordulnak kérdésekkel, panaszokkal. Élete legna­gyobb kitüntetésének tekinti, hogy az ezred­fordulón a város lakói az Év emberévé választották. Máig élénk kapcsolatot ápol a környező településekkel, hiszen a térségfej­lesztést mindig is hivatása sarokpontjának tartotta, azonban két éve az erőmű bővítésé­vel kapcsolatban új felkérést is kapott. Egy különleges munkacsoport keretében mérik fel a majdani beruházás teljes munkaerő­szükségletét, a jelenlegi munkaerőpiac, ok­tatási rendszer és vállalkozói kör jelenlegi helyzetét. A feladatok sorát tekintve felme­rült a kérdés: egy ilyen aktív ember immár 60 évesen, hogyan gondolhat a nyugdíjas évekre. — Még rengeteg tervem van, nem is tudom, hogy lehet majd mindet befejezni - mondja. Hozzáteszi, ennyi idősen sem érzi magát fáradtnak, sőt, munkája mellett szá­mos társadalmi szervezet, sport- és borkö­zösség tagja, a háza táját is rendben kell tar­tania a Sánchegyen (ahogy hívja, a Felkelő Nap házát), van mivel kitöltenie napjait. Szabadidejében a fotózás mellett mégis leg­kedvesebb számára az utazás, azok közül is az egyik legkülönlegesebb emlék, amikor a ’90-es években Niki Lauda repülőgépével jutottak el feleségével az Afrika melletti Madeira szigetére, ahová Paksról vitt földet az utolsó, ott eltemetett magyar király, IV. Károly sírjára. Mint mondja, mindig szere­tett nyüzsögni, bár néha próbál megállni, az ember nem csaphatja be saját magát. - Eb­ben örökség is van, édesapám néhány hó­napja ment el 89 évesen, de 85 éves koráig járt Budapestre, az egyetemre tanítani. Én sem foglalkozom a nyugdíjjal, nem is le­szek normális nyugdíjas. Bár nem fogok görcsösen ragaszkodni az erőműves munká­hoz, de mindig fog velem történni valami, nem vagyok egy karosszékben ülő típus, a feladat megtalál - mondja. A hatodik tízest is örömmel ünnepelte meg, háromnapos rendezvényt tartottak, első körben a paksi jó barátokat, másnap a kollégákat, szombaton pedig a nagy családot látták vendégül. Mint mondja, nem tervezi a nyugdíjat, de készülni kell rá. Mosolyogva teszi hozzá, akkor talán fog gyalog járni és piacozni, mert most soha nem érne haza, annyian megállítják beszélgetni, hisz mindenki is­meri. - Azon kevesek közé tartozom, akik jól érzik magukat a bőrükben, tehettem, amit szerettem, megtalálom a szépet és a jót az életben. Mi még csak egy elektron se vagyunk a világban, ezért örülni kell, hogy részese lehetünk, és nem kell elron­tani napjainkat keserűséggel. Matus Dóra

Next

/
Thumbnails
Contents