Paksi Hírnök, 2011 (20. évfolyam, 1-24. szám)

2011-05-20 / 10. szám

Paksi Hírnök 12 2011. május 20. Paksi malmok A mindennapi kenyér nem­csak alapvető élelmiszer, ha­nem értékrendünknek egy­szerre kultikus és szimboli­kus tárgya. Nélkülözhetetlen szükséglet, mint ahogy előál­lításának eszköze, az ősidők óta mind a mai napig haszná­latos malom is az, az őskor őrlőköveitől a kézi malmokig, majd a természeti környezet vagy az emberi energia által működtetett kerék különféle őrlőgépként való hasznosítá­sától napjaink legmodernebb technikáját alkalmazó gabona­feldolgozó üzeméig. Egyéb­ként mindegyik fajtáját ma is malomnak hívjuk, pontosan úgy, mint évszázadokkal ez­előtt. A mesterség értékét jel­zi, hogy például a hódoltság korában csak a molnárokat és a kovácsokat nevezték meg az adóíveken, a többi foglalko­zást a törökök nem jelölték az adófizető neve mellett. (Egyébként innen tudjuk, hogy a paksi bírónak is volt malma, de ő nem fizetett adót. Szabad továbbgondolni...) A középkor embere a malmokat kiváltságos helynek, asylum­­nak (menedéknek) tekintette, ami megóvta az üldözötteket, és az oda menekült embereket onnan kivonni nem lehetett: „a malmokban való bujdosás” biztonságot jelentett (még ha ideiglenesei is). Uradalmi uta­sítások, városi jegyzőkönyvek írták le, hogy a malmokban a szeszes italok tartását, és kö­rülöttük a szemérmetlen, du­haj viselkedést, még a károm­kodást is szigorúan büntették. Pakson különösen fontos szerepe volt a malomiparnak. Az olcsó vízi energia haszno­sítása a tulajdonosok jövedel­mező vállalkozása volt, a XIX. században az egyre sza­porodó számú dunai malom működése húzóágazatként működött a település gazdasá­gi életében. Eredményezte a település környéki utak kiépí­tését, az üzemeltetéshez szük­séges számtalan mesterség (és az iskolázott, szakképzett la­kosság) megjelenését, a keres­kedelem felvirágzását. A római katolikus vallásban a malmok és a molnárok vé­dőszentje Nepomuki Szent János, akinek kultusza jelen­tős volt a földműveléssel foglalkozó településeken. Napját, május 16-át a céhre­gula szerint minden molnár­nak meg kellett ünnepelnie. (Szobra gyakran diszítette a települések Szentháromság­szobrait is, Pakson a Bazár­soron látható.) Városunkban a molnárok a két háború közti évtizedekben védőszentjük tiszteletére az ünnep előestéjén lampionok­kal kivilágított, csónakos fel­vonulást rendeztek a Dunán, a Süveges révben virágokkal feldíszített oltárt állítottak fel, majd este a Katolikus Körben hajnalig tartó vacsorával s mulatsággal fejezték be a na­pot. Az úrnapi körmeneteken a molnárok a céh régi zászla­ja alatt vonultak fel családtag­jaikkal együtt, s a zászlót a legutóbbi időkig a Blatt csa­lád férfitagjai, a 23. számú dunai malom tulajdonosának, Blatt Györgynek a leszárma­zottai vitték. A malom oldalát festett, életnagyságú, karin­­ges Nepomuki Szent János­kép óvta-díszítette. A szent­képhez tragikus családi ese­mény is kapcsolódott. 1945 tavaszán a 18 éves Petter­­mann Gyuri is a malomban dolgozott. Édesanyja id. Blatt György lánya volt, a szülők a fővárosban éltek, gyermekü­ket az ősi családi mesterséget tanulni adták Paksra. A folyó­parton grasszáló orosz kato­nák a házhajó oldalára festett képet megpillantva, céllövő­versenyt rendeztek, aminek a malomban tartózkodó fiú lett az áldozata, belehalt a desz­kafalon áthatoló golyó ütötte lövésbe, ami szétroncsolta a tüdejét. De tessenek egy próbát ten­ni! Városunkban a közelmúlt­ban letelepedett ismerősöket megkérdezni, hallottak-e az utolsó paksi vízimalomról? Úgy vélem, nagyon sokan igennel fognak válaszolni, is­merik pusztulásának történe­tét, a fotóját is látták. (Ámbár Blatték malmát helyesen hajó­malomnak kéne nevezni, hi­szen a patakmalmok kerekét is a víz forgatta, de azoknak a háza a patak partjára épült, nem a folyó vízén állt lehor­gonyozva.) Az idősebb paksiak számára a malom kapcsán hajdani gyermekkoruk gondtalan vi­dámsága is felidéződik. Példá­ul, amikor nyaranta a Békavá­ros gyerkőcei strandolás cí­mén izgalmas, bár hajmeresz­tő események résztvevői vagy szemtanúi voltak a „pislogó” alatt, a Villany és a Duna utca között lehorgonyzott malom­nál. (Ha valaki nem tudná, ezen az oldalon a Duna itt a legmélyebb, örvénylő és gyors folyású, egyszerűen életveszélyes. A pislogó állan­dóan villogó fénye erre figyel­meztette a vízen közlekedő­ket!!) Blatték malmáról a dicstelen pusztulással párhu­zamosan Pákolitz Istvánnak is a suhancok vízparti virtusko­dása jut eszébe, amikor nem az számított nagy hőstettnek, ha valaki a malom orráról ug­rott az örvénylő Dunába fe­jest, hasast, trottyost, - kinek hogyan sikerült -, ezt még né­­hányan a lányok közül is tud­ták. „Am a nagy kunszt az alá­merülés volt. A kerék iszamos­­hínáros lapátjaival, a malom és a »völgyhajó« közötti ge­renda-tengelyen forgott. Be­úsztunk, elkaptunk egy lapá­tot, jókora légslukkot szívtunk s alámerültünk a 3-4 méteres jéghideg vízbe, majd a kerék­forgás következtében ismét a vízfelszínre jutottunk. Aztán iszkiri a partra, ahol Palger Dönci, az orvhalász megkínált méregerős Hunnia cigijével: - Nepemuki, nesze Mukil” — ol­vasható a gyermekkor emlé­keit felidéző Vízimalom című epizódban, ami Pákolitz Ist­ván halála, 1996. május 14-e után, ősszel jelent meg. Máju­si írásomban kicsit őrá is em­lékezem. Forrás: Takáts Sándor: A magyar malom. In: Századok, 1907. 151; Kárpáti Andrásné: Adatok Tolna megye malom­iparának történetéhez. Tanul­mányok Tolna megye történe­téből, XI. k. 243-425; Pákolitz István: Vízimalom. In: Pepita­­füzetemből. Pannónia Köny­vek, 1996. Pécs. 26-27. Kö­szönöm Rauh Konrádné Blatt Magdolna szíves közléseit, a malom fényképe is az ő tulaj­dona. A fotót Csahóczi Margit restaurálta. Kernné Magda Irén

Next

/
Thumbnails
Contents