Paksi Hírnök, 2010 (19. évfolyam, 1-24. szám)
2010-03-05 / 5. szám
2010. március 5. 15 Paksi Hírnök Doktor úr Nagyváradon, a múlt század harmincas-negyvenes éveinek fordulóján élt egy család: édesapa, édesanya, két apró fiúgyermek. Az édesapa mészáros volt, kis mészárszékének bevételéből szerényen, tisztességesen ellátta családját. A fiúk nem nélkülöztek, a feleség takaros háztartást vezetett, nevelte a gyerekeket. Egy napon a családfőt a II. világháború s a parancs a frontra szólította, az édesanya egyedül maradt a két fiúval. Hosszú idő elteltével az édesapa szabadságot kapott és amikor hazatért, nagyváradi ismerősei biztatták: egy bárány áráért, megvesztegetve néhány elöljárót, megmenekülhet a katonaságtól, nem kell visszautaznia a frontra. A férfi hajthatatlan volt: esküt tett a haza védelmére, csalni nem hajlandó, visszamegy a bajtársaihoz. A Don-kanyarban elesett fiatal katonát ekkor látták utoljára Nagyváradon... Dr. Serdült Tibor, a ma már nyugdíjas fül-orr-gégész szakorvos volt a kisebbik fiú. Ót, négy évvel idősebb testvérét és a házimunkában segítő nagymamát a munkába álló hadiözvegy édesanya tartotta el. A nagymama, aki a háború alatt Budapesten, a Dreher Sörgyárban dolgozott, s akinek minden „papírja" odaveszett, amikor a gyár porig égett, vallásos asszony volt. Egy éjszaka, amikor az angolszászok bombázni kezdték Nagyváradot, álmot látott: látta, ahogy a pályaudvar mellett álló házukat bombázzák... Reggel, amikor az édesanya munkába indult, vonatra szállt a két unokával és Nagyszalontára utazott, a testvéréhez. Estére hűlt helye volt a háznak, hatalmas kráter tátongott a helyén... A kisebbikfiú a helyi általános iskolába járt. Olyan volt, mint a többiek: jól tanuló, nyughatatlan, sokszor verekedős, de szorgalmas legényke. A gyerek Egyszer - a háború után történt, a jegyrendszer idején - amikor hazaértem az iskolából, valamit le szerettem volna venni a konyhakredencről, s ahogy felálltam a székre s nyújtózkodtam felfelé, lerántottam a szekrény felső részét, amiből aztán kihullott minden a konyha közepére. Többek között az élelmiszer- és egyéb jegyek, melyeket édesanyám féltve őrzött a kredencben. Én, látva tettemet, a nagy rendetlenséget, gondoltam a konyha közepére húzom a kipotyogott papírokat, holmikat s meggyújtom, ne maradjon nyoma. Mielőtt ezt megtettem, lerajzoltam magam egy papírra, ahogy rám esnek az apró tárgyak s én keservesen sírok alattuk. Amikor felszámoltam a rendetlenséget (elégettem a kredenc tartalmát), a rajzomat az asztalra tettem és elbújtam a fás ládába. Édesanyám, aki egyébként szigorú asszony volt, látva a rajzomat s azon a kétségbeesésemet, ez alkalommal nem vert meg, pedig a kár jelentős volt... Nagyvárad, Marosvásárhelyi évek Hatévesen kerültem az általános iskolába, majd középiskolai tanulmányaimat a váradi Klasszikus Líceumban végeztem. Ógörögül és latinul is tanultunk, kiváló tanárok útmutatásával, akik közül 1956 után ketten álltak bíróság elé s kerültek hosszú időre börtönbe, mert az órák szüneteiben beszámoltak nekünk a magyarországi eseményekről... A tizedik iskolai év után, tizenhat évesen érettségiztem, amire „az én időmben” néhány évig lehetőség volt, majd az akkor már az orvosi egyetemen tanuló bátyám biztatására, én is Marosvásárhelyen, orvostanhallgatóként folytattam tanulmányaimat. Az egyetemen a kosárlabda volt a szenvedélyem, de kézilabdáztam, pingpongoztam is. Abban az időben én voltam a legkisebb kosaras Romániában. Az akkori helyzet elég rossz volt, de nem vettem figyelembe. Jó volt a társaság, a közösség. Ma is életre szóló barátságban vagyok néhány csoporttársammal. A marosvásárhelyi képzés emberközpontú volt: minket nem arra neveltek, hogy medicinával pénzt lehet keresni, hanem arra, hogy a beteget meg kell gyógyítani. A feleségemmel egyetemista koromban ismerkedtem meg. Vonattal utaztam a tengerre a barátaimmal. Nagyon éhesek voltunk, bekopogtunk egy fülkébe, ahol Éva ült a nővérével, s ennivalót kértünk... kaptam is tőle néhány falatot és azóta is ő főz nekem. Szatmár és Máramarossziget Az egyetem után Szatmáron végeztem a gyakorlati éveket, közben megnősültem. Szakorvosként Máramarosszigeten dolgoztam, majd Nagyszalontára kerültem. Máramarosszigeten a kórházban laktam, amihez teniszpálya is tartozott. Kosárlabdacsapat hiányában, mivel a lehetőség adott volt, megtanultam teniszezni... Magyarország A hetvenes évek közepén kértük először az engedélyt a magyarországi áttelepüléshez, melynek következményeként a feleségemet elbocsájtották az állásából. Az engedélyre négy évet kellett vámunk. 1978 decemberében hivatalos értesítést kaptunk: áttelepülhetünk Magyarországra, így 1979 febmárjában feleségemmel és akkor tízéves fiúnkkal Bonyhádra költöztünk. Csendes, dolgos évek következtek. A szabadidőmben teniszeztem, kosárlabdáztam, bridzseztem. 1988-ban költöztünk Paksra, ahol pontosan így folytattam. Nyugdíjazásom óta persze több időt töltök a bridzsasztal mellett, már virtuálisan, a számítógép segítségével. Ma is teniszezek, sőt versenyekre járok, és minden héten játszom az öregfiúk kosárlabdacsapatában. Évente legalább egyszer elmegyünk Erdélybe, ahol már nem élnek családtagjaink, de a barátainkat rendszeresen látogatjuk, és minden év őszén egy hetet töltünk az Adrián. Ahogy a felesége látja Nyugodt, higgadt ember. Legnagyobb erénye, hogy az állásfoglalásaiban objektív marad. Nem ragadják el az érzelmei, indulatai. Mértéktartó, ezért kiszámítható. A Nagyváradról bevonult, Donkanyamál elesett édesapa tábori képeslapjait féltve őrzi a család. Melléjük kerültek azok a lapok, amelyeket doktor úr édesanyja irt a férjének és a bajtársak hoztak haza a frontról s amelyeken beszámol a fiúkfejlődéséről: többek között arról, mikor kezdett a kisebbik fiú járni, melyik szavakat tanulta meg először s egyáltalán, mivel töltötte a mindennapjait. Az édesapa válaszaiban tervezi a család közös életét, a gyerekek nevelését... A képeslapok sorba rendezése újabb gyermekkori emlékeket írhat a Serdült család történelméhez. Teli Edit
