Paksi Hírnök, 2010 (19. évfolyam, 1-24. szám)
2010-02-05 / 3. szám
Paksi Hírnök 18 2010. február 5. Ült a hokedlin és várt. A tűzhelyen mellette a vacsora, a pörkölt lassan kihűl - de az ember, a férje még sehol. Persze, hiába is várni: a búfelejtő éppen útba esik munkából hazafelé jövet. Az asszony karja megrándult, mintha legyintene: „Jobb is, ha nincs itthon, jobb is. Addig legalább csend van mormolta és a rádióhoz lépett. Valami romantikus zene szólt éppen, egy kellemes férfihang a február 14-i Valentin-napról beszélt: „...a szerelmesek ma megajándékozzák egymást... ” Az asszony szája sarkában gúnyos-keserű mosoly bujkált. A férje rendre elfelejti a születés- és névnapját, a házassági évfordulót - igaz: mit is azon ünnepelni? Épp a Valentin-nap jutna eszébe? Sose hallott róla. A kocsmában nem ilyesmiről folyik a szó. Csoszogás riasztotta. Hazajött. Szidta a kutyát. Az asszony az ajtó felé fordult, ujjait összekulcsolta. Elfehéredtek, úgy szorította őket. Tartott az urától: nem egyszer, keserű másnapokon lila foltokkal tarkítva ment a munkahelyére.- Juli! Mé 'nem takarítod má ’ el innen ezt a dögöt?! Mindig láb alatt van a kutyád! - rivallt az asszonyra köszönésképpen.- Itt a vacsorád, egyél - laposakat, alulról pislogott az emberre.- Hideg! — repült a tányér és a pörkölt az asztalról, vérvörös tócsává robbant a konyhakövön. A részeg férfi felállt, áttámolygott a piszkon, a fürdőszobába. Az asszony csak nézte a mocskos cipőnyomokat és öszszeszorult a gyomra, hideg gombóc kúszott felfelé a torkán. Potyogtak a könnyei, ahogy takarította a kőről a vacsorát. Mint mindig, ha sérelem érte, tolultak agyába az emlékei. Anyja foggal-körömmel tiltakozott a holtodiglanholtomiglan ellen, de ö dacból előbbre hozatta az esküvő időpontját. Aztán az „ugye, megmondtam lányom " ellen dacolva nem költözött vissza a szüleihez. „Egy asszonynak az ura mellett a helye, jóban-rosszban" - sulykolta agyába rögeszmésen, mindahányszor borogatást készített magának fájó karjára. De több volt már a rossz. Néha számolt: tíz ujja elég ahhoz, hogy megolvassa, tíz év alatt hányszor méltányolta ura a családi fészekért tett erőfeszítéseit. Semmi nem volt elég. „Gyere haza, lányom!” — kérlelte az anyja legutóbb is, mikor oda menekült. Már nem dacolt, de még éjfél előtt hazament, szégyellte magát, mert nem tudott felülemelkedni gondjain. „ Hibás vagyok én is, tudom, hogy szeret. ” - mondogatta, de már alig hitte. Amikor józan volt az ura - a Jani - jó volt vele. A maga módján kedveskedett az asszonynak: néha megcsókolta, megkérdezte, mi történt vele aznap és hogy van az anyja, aztán letelepedett a tévé elé, és csak néha horkolt. Csendes esték voltak ezek, ám egyre fogyatkoztak. „Elmegyek!” - robbant az aszszony agyába a gondolat és most nem tűnt el onnan, nem is halványult - pedig ma még újabb foltot sem szerzett. Belecsapta a zsíros felmosórongyot a vödörbe, tenyerét kinyúlt mackónadrágjába törölte és a szobába sietett. A víz zubogott a kádba. Villámgyorsan rámolt a bőröndbe, belső erő hajtotta és csak egy hangot hallott: „ elég! ”- Juli! Hozz törölközőt!- Juli! ... Juli, az anyád...! - az asszony becsatolta a bőröndöt és fordult, hogy elrohanjon.- Hát te meg hova mész!? -dörrent rá a hústorony és elállta az útját. Elmegyek és már nem jövök többé vissza! - Juli maga is meglepődött határozottságán.- Miért nem? — a kérdés a férfi döbbenetétől szinte gyermekien ártatlannak tűnt. Az asszonyból ömlött a szó, tíz év minden keserűsége. „Megaláztál... Megvertél... Nem törődtél velem... Semmit sem kaptam tőled... ”- Azt tudtad, hogy ma van a szerelmesek napja? - meredt végül a lángoló arcú férfira. Másodpercekig megkövültén bámulták egymást, aztán az asszony félrelökte Janit az ajtóból. Nem is volt olyan nehéz. A kutya keserű vonítása meszsze kísérte. Anyjánál a dohos kis szobában egész éjjel nem hunyta le a szemét. Félt és várt, de Jani nem törte rájuk az ajtót. Hajnalban dolgozni indult. Már messziről látta, hogy a kiskapu kilincsén csüng valami. Hunyorogva közelített, de, csak mikor odaért, ismerte fel a kis hervadt hóvirágcsokrot, rajta ákombákom betűkkel telefirkált cédula: „ Valentin napra szeretettel, Jani ”. Juli megborzongott. Fogta a virágot, a cédulát, az elmúlt évtizedet és beletaposta a sárba. Sólya Emma Valentin-napra szeretettel szerzői sokáig a művelt rétegek közé tartoztak. A kötelező népiskolai oktatás bevezetése után (1868) megjelentek a népi, paraszti önéletrajzok, krónikák visszaemlékezések. A könyv, melyet figyelmükbe ajánlok, az 1875-ben született és 1964-ben bekövetkezett haláláig Kiskunhalason élt Csonka Mihály életéről szól. Négy elemit végzett, 73 hold birtokosa volt és a paraszti gazdaságát működtetni engedő tudománya mellett értett a bognár, asztalos, ács- és kőműves mesterséghez is. Járatta és rendszeresen olvasta a Tolnai Világlapját, de más napi- és hetilapokat is. 150 kötetes saját könyvtára volt. Részt vett a két világháborúban. Három gyermeket nevelt. A második világháború után következő „demokrácia” romba döntötte egész addigi életét. Mindenét elveszítette, mindazt a kínt elszenvedte, amit a magyar birtokos parasztság elszenvedni kénytelen volt. Unokaöccse biztatására 1949-ben kezdett bele önéletrajzába. A háromezernél több kézirat oldalt Romsics Ignác szerkesztette letehetetlenül izgalmas könyvvé. Csonka Mihály élete és világképe. Szerk. Romsics Ignác. Bp.: Osiris Kiadó,2009. Filmbarátoknak Makk Károly „Ház a sziklák alatt” című filmjét Pólya Judit ajánlja a filmbarátok figyelmébe február 10-én, 18 órakor a VMK könyvtár olvasótermében. Énekelni jó! Cseh Gutái Judit vezetésével Tolna megyei népdalokat sajátíthat el az, aki úgy dönt, hogy énekelni jó. Várja az érdeklődőket február 16-án, este fél hatkor a művelődési központ olvasótermében. Mit ajánl olvasóinak a művelődési ház könyvtára? „Ismerni és szeretni kell a földet. Mert a föld is azt az embert szereti, aki őt szereti: a görbe hátú embert. Az egyenes hátú ember nem szereti a földet.” Ezeket a gondolatokat Csonka Mihály kiskunhalasi tanyásgazda könyvében olvashatjuk. A magyar irodalom a 17. század óta bővelkedik önéletírásokban és memoárokban. Ezek
