Paksi Hírnök, 2010 (19. évfolyam, 1-24. szám)
2010-06-18 / 12. szám
2010. június 18. 15 Paksi Hírnök Művész és mérnök Klenk Csaba építész március 15-én vehette át az építészeti tevékenységért kapható legrangosabb szakmai kitüntetést, az Ybl Miklós-díjat, amely a hazai környezet építése, alakítása és értékmegőrzése érdekében huzamosan kifejtett kimagasló építészeti alkotó tevékenység elismeréséül és csak egyéni teljesítmény alapján adományozható. A Kern és Klenk Építészeti Bt. tervezőirodájában, a Duna utcában kerestem fel Klenk Csabát. Mérnöki rend fogadott. Hatalmas, az asztallapnál nagyobb tervrajzokat láttam - a készülő gyógyfürdő terveit... „A balneológiái központ tervezése izgalmas feladat és folytatás, több szempontból is. Ahhoz a szakorvosi rendelőhöz kell igazítani, ami a „saját házunk”, az a ház, amellyel együtt terveztük meg a gyógyfürdő épületét 2000-ben, de - anyagi megfontolásból - 2003- ban „csupán” a szakorvosi rendelő került átadásra. Eltelt néhány év és újra előkerültek a korábbi tervek. Mondhatom, sok változat készült, mire kialakult a mai, értelmes végeredmény - a tervezési program tekintetében. Bízom benne, hogy legalább akkora elfogadottsága, sikere lesz, mint a szakorvosi rendelőnek.” Klenk Csaba alázattal beszél építész feleségéről és társáról, Kern Andreáról, felelősségről, feladatról, munkáról. A kötelességről, a szakmáról, a középületekről, a családi házakról, melyek tervezése a nevükhöz fűződik. Formai, tartalmi jegyekről faggatom, melyek megjelentek és jelen vannak ma is Paks arculatában, az általuk tervezett épületeken - szelíden visszautasít... e <5 Ll_ <5 D O C I o u~> 'O O Li_ „Azt gondolom, hogy a direkt formai jegyek messze nem olyan fontosak, mint a ház egésze, noha kétségtelen, hogy nem választható el forma és tartalom és minden, ami az épület megjelenéséhez, funkciójához tartozik. Ezek nagyon szubjektív dolgok. Azért nehéz erről beszélni, mert sajnos — és most nem panaszkodom, hanem egy helyzetről beszélek - az építészetet, az építész szakmát a magyar közgondolkodás szinte kizárólagosan műszaki síkon kezeli, holott az építészet a zene mellett a legősibb művészeti forma... A világ nagy részén az építész szakma kétféle szerepvállalást jelent. Létezik az úgynevezett architekt képzés, ahol magas szinten, kifejezetten a művészeti ágakkal: irodalommal, zenével, képzőművészettel, iparművészettel, szociológiával, eszmeáramlatokkal ismerkednek az építészhallgatók (az építészet műszaki tartalma másodlagos) és létezik a mérnöki, az ingenieur képzés, mely az előbbiek kiszolgáló része. Ők azok a mérnökök, akik (leegyszerűsítve) megtervezik, megvalósítják, akik műszaki tartalommal töltik meg a sokoldalú kulturális megközelítés alapján „előrajzolt” elképzeléseket. Mindez szoros együttműködést feltételez - ez az általános a világban. Az a ritkább, ami Magyarországon van, és szintén nagyon jó modell: az építészek együtt tanulják a kétféle ismeretet, nem különül el egymástól a kétféle képzés. Szerencsés történet, amikor olyan emberek találkoznak össze és dolgoznak együtt, akik fogékonyak és befogadók voltak mindkét képzés ismereteire, akikben a szakma iránti elkötelezettség hit kérdése, akik számára, ahogy a ma már Kossuth-díjas, egykori egyetemi tanáruk, Balázs Mihály fogalmazott: „Az építészet morális kérdés. ” „Teljesen mindegy, hogy az építész egy melléképületet tervez vagy a balneológiái központot. Mindkettőhöz egyforma gondosság, tervezői pontosság, elkötelezettség szükséges. Mindegy, hogy az adott épület mekkora, milyen anyagból és mennyi pénzből épül fel. A megrendelő bizalmát, az általa a tervezőre bízott feladatot elsősorban etikai szinten kell kezelni, majd ezután következhet a szakma, a legjobb tudás szerint megvalósítani, teljesíteni a kérést, a megrendelést. Igen, ez a hozzáállás a legfontosabb.” így vall önmagáról, a szakmáról Klenk Csaba építész, aki eredetileg programozó matematikusnak készült, mégis a Budapesti Műszaki Egyetem építész karára jelentkezett. „A Jóisten nagyon jó irányba terelt, egyetlen pillanatra sem bántam meg soha, hogy épitész lettem. A feleségemmel az egyetemen ismerkedtem meg, amikor befejeztük, összeházasodtunk. Egyértelmű volt, hogy Paksra költözünk. Először a Városi Tanács - utólag megfogalmazva - rendszeridegen vállalkozási irodájában dolgoztunk, majd később, a rendszerváltás után, a műszaki osztályon. Sokat tanultam ott a kilencvenes évek elején, hiszen a különböző osztályokon dolgozó szakmacsoportoknak az átalakuló gazdasági-politikai rendszer új lokális tartalmait kellett kidolgozni, megtanulni az új rendet, ami a mi esetünkben azt jelentette, be kell tartani a tervezésig tartó folyamat lépéseit: egy projekt akkor kezdődik, amikor létrejön egy szándék, van egy feladat, amit ki kell szolgálni. Azt elő kell készíteni — önkormányzatnál a klasszikus értelemben vett beruházáselőkészítés rendszerében - és csak a sokadik lépés a tervezési megbízás kiadása. Büszke vagyok rá, hogy ebben az időszakban bevezethettük a ma is működő tervpályázati rendszert. Kétségtelen, nekünk szerencsénk volt. Olyan időszakban kezdhettünk el dolgozni, amikor a változó rendszer miatt minden átalakulóban volt körülöttünk. Minden pezsgett, forrt, természetesen rengeteg buktató volt, de az bizonyos, hogy volt egy friss szemléletű, új lendület és nem csak a szakmában, hanem az építőiparban is. Daliás időt élhettem meg a pályakezdés idején.” A daliás idők elmúltak (talán nem visszahozhatatlanul), de itt maradt jó néhány egyéniség abból az időből, közöttük Klenk Csaba, aki visszavonhatatlanul beírta magát a város építészeti történetébe. Teli Edit
