Paksi Hírnök, 2010 (19. évfolyam, 1-24. szám)
2010-05-21 / 10. szám
2010. május 21. 5 Paksi Hírnök Már itthon is otthon van „Esküszöm, hogy Magyarországot hazámnak tekintem, a Magyar Köztársaságnak hű állampolgára leszek, alkotmányát és törvényeit tiszteletben tartom és megtartom.” Ez a mondat hangzik el állampolgári eskütételek alkalmával. Azok, akik magyar anyanyelvűek, akik a környező országok egykor Magyarországhoz tartozó területeiről érkeznek hazánkba, hibátlanul mondják az eskü szövegét: a más vidékről érkezett táj szólásával, ünnepélyesen, meghatódva, így történt Jilling Mártával is, aki a májusi állampolgársági eskütételre már nem egyedül, hanem férjével és négyhónapos kislányukkal érkezett. A kis Anna, mintha érezte volna az ünnepi alkalom jelentőségét, mindent jól megfigyelt, éberen nézte a történéseket... Takaros, barátságos otthonukban kerestem fel őket. Márta szülőföldjéről, korábbi életéről, megismerkedésükről beszélgettünk. Márta a romániai Bihar megyéből, Margittáról érkezett Paksra. A kisváros alig harminc kilométerre fekszik a magyar-román határtól. (Nagymamája születésekor a terület Magyarországhoz tartozott.) A valaha többségében magyar lakta településen ma jórészt románok élnek. Márta magyar nyelvű általános iskolába járt, ahol kötelező tantárgy volt a román a nyelv, így aztán később nem okozott gondot románul érettségizni. A magyarországi költözésig a kereskedelemben dolgozott, szüleivel és húgával töltötte mindennapjait... A fiatal pár a világháló segítségével ismerkedett meg, 2007 decemberében. Az események ezután gyorsan követték egymást. (Azt mondták, már nem „fiatalok”, ebben a korban az ember már gyorsan felismeri, ha társra talál.) A kölcsönös látogatásokat követően 2008 őszén házasodtak össze. A paksi polgári esküvő után Margittán, baptista szertartás sze- „ rint tartották meg az egyházi esküvőt és J Márta Paksra költözött... ? o Márta úgy meséli, eleinte nehéz volt tá-1 jékozódni a városban és erős honvágyat ^ érzett. De a hónapok múlásával munkát ta- 2 Iáit, ismerni kezdte a város apró részleteit, 1989-ig évente átlagosan ezer állampolgársági kérelem érkezett a Belügyminisztérium Állampolgársági Főosztályára. A következő évtől azonban robbanásszerűen megnőtt a beadványok száma. 1990 és 1993 között évente több mint tizenháromezer család nyújtott be honosítási kérelmet, ami példátlan a hazai állampolgársági ügyintézésben. 1994-től napjainkig a beadott kérelmek száma évi néhány ezer. A kérelmezők többsége magyar ajkú. Nagy többségük román, illetve egykori jugoszláviai állampolgár. Az ukrán és szlovák kérelmezők aránya jóval alacsonyabb. A Közép- és Kelet-Európa más államaiból érkezettek beadványai 6-7 százalékot, az Európán kívüli államokból hazánkban letelepedni kívánók száma 1 -2 százalékot tesz ki. a honvágy is csitulni kezdett, bár gyakran gondolt (és gondol ma is) édesanyjára, aki nehéz szívvel engedte el lányát... A hivatalos dokumentumok intézése gyorsan történt. Márta bizonyítványait, anyakönyvi kivonatát az Országos Fordító Iroda magyarra fordította, a hatóságok így elfogadták azokat... A kis Anna érkezését nagyon várták, ahogy a májusi állampolgársági eskütételt is (csak talán más érzelmekkel). Márta otthonra talált Pakson. Férjével, a hajléktalanszállón szolgálatot teljesítő, utcai szociális munkát is ellátó Jilling Gáborral nagycsaládosként képzelik el a jövőt. Rendszeresen járnak a paksi baptista gyülekezetbe. Itt áldották meg Annát és itt kapnak segítséget, amikor szükséges, a gyülekezeti tagoktól.... Márta boldogan meséli, nemsokára Margittára utaznak, meglátogatják a családját. Hazautaznak, majd hazatérnek Paksra, az otthonukba. Teli Edit Sajátjuknak érzik Paksot Volt egyszer egy Erőmű Beruházási Vállalat - rövidebb nevén ERBE, amely elnevezés ismerősen cseng Pakson. A 60 éve alapított cég a magyarországi erőműépítéseken tette le névjegyét, s egy olyan, mai napig egyedülálló beruházáson is dolgozott, mint a paksi atomerőmű. Az ERBE irányitotta az építés-szerelési, valamint az üzembe helyezési feladatokat 1985-ig. Csúcsidőben tízezer ember munkáját koordinálták, egy teljesen más társadalmigazdasági környezetben, egy olyan gigantikus építkezésen, amelyhez fogható talán azóta sem volt az országban. Sok egykori erbés most is az atomerőműben dolgozik, a cég egyébként ma is jelen van Pakson, s azok, akik egykoron részt vehettek a létrehozásban, ám szétszóródtak a levonulás után, ma is jó szívvel és büszkén emlékeznek azokra az időkre. Olyannyira, hogy mikor Zsamai Sándomé szervező találkozóra invitálta őket, engedtek a hívó szónak, s jöttek, hogy felidézzék a régi éveket. Legfeljebb archív felvételek alapján próbáljuk meg elképzelni, milyen is lehetett a földmunkától a szállításon át a lakótelep építéséig cégek hadának munkáját összefogni egy olyan korban, amikor még nem volt mobiltelefon, s ma már furcsa belegondolni: mekkora szervezést igényelt, hogy utolérjenek valakit, aki éppen a felvonulási területen volt... S nem csupán a teljesen új építési technika jelentett kihívást, hiszen tízezer embert kellett elhelyezni és gondoskodni ellátásukról. A paksi találkozón a baráti beszélgetések és filmvetítések mellett arra is lehetőségük volt az egykori és jelenlegi erbéseknek, hogy ismét testközelből láthassák ar művet: a csoportokat az üzemi területen kalauzolták. Volt, aki belépve felkiáltott: újra itthon vagyunk! Ma ismét atomerőmű-építésre készül az ország. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, jó alapok kellettek. Olyanok, amiket még a 70-es években raktak le azok, akik nem rettentek meg a teljesen új és ismeretlen feladattól, s akik egy hőskornak lehettek tanúi, itt Pakson. Dávid Ildikó
