Paksi Hírnök, 2010 (19. évfolyam, 1-24. szám)
2010-05-07 / 9. szám
2010. május 7. 15 Paksi Hírnök Aki végigélte a századot Cziczer Istvánná, Farkasfalvi Erzsi néni, a Deák Ferenc Általános Iskola egykori tanítója, igazgatóhelyettese Dunakömlödön született, a napokban ünnepelte nyolcvanötödik születésnapját. A történelem hozta sorsfordító pillanatokban magyarosította a családfő Wolf családnevüket Farkasfalvira. Erzsi néni négy testvérével nevelkedett a csendes Dunakömlődön, ahol - elmondása szerint - felejthetetlen, szép gyermekkort élt meg. „ Négy testvérem közül rajtam kívül még hárman választották a pedagógus szakmát, egyik öcsém kereskedelmi iskolába járt. A szüléink mindent megtettek annak érdekében, hogy tanulhassunk. Ha ruhára volt szükségünk, édesapám állatokat o adott el a háztájiból, aztán fize- £ tésével először a helyi kereske- § dőket járta körbe - az elhozott, * könyvbe írt áruk ellenértékét £ törlesztette, melyek a hétköz- £ napok megélhetését biztosították...” A hivatalt viselő édesapa mellett az édesanya a család apró földjén gazdálkodott, állatokat nevelt. „...Polgári után felvettek a Cinkotai Állami Tanítóképzőbe. Itt szereztem tanítói oklevelet, 1944 áprilisában. Szeptemberben a Dunaszentgyörgyi Római Katolikus Iskolánál kezdtem tanítani, igen rövid ideig, mert az októberben ideérkező front hamar véget vetett a munkámnak. Az iskolát ideiglenesen bezárták, én azonnal hazamentem a szüléimhez, ahonnan egy helybéli kocsissal jöttünk át a következő nap estéjén Dunaszentgyörgyre a ruháimért, néhány személyes tárgyért. Ahogy leszálltunk a kocsiról, a lovak egy lövés hangjától megijedtek, megbokrosodtak s mint később kiderült, Dunakömlődig meg sem álltak. A lovak gazdája az állatok után indult, így maradtam azon az éjszakán Dunaszentgyörgyön. A házban, ahol korábban laktam, magyar katonákat szállásoltak el. Életem legnehezebb éjszakáját éltem meg akkor. Folyamatosan lőttek az oroszok, az ablak spalettái ki-be csukódtak, rettenetesen féltem. Másnap reggelre elterjedt a hír, orosz fogságba kerültem...” A család nagy meglepetésére és örömére a fiatal tanítónő egy nap múlva épségben érkezett haza a nehéz éjszaka után, melyről akkor még nem tudta, nem az egyetlen és utolsó volt az életében. „...Néhány hónappal később, 1945. január 9-én, éjjel fél tizenkettőkor orosz katonák jelentek meg az otthonunkban. A nővéremmel együtt elvittek egy dunakömlődi parasztházba, ahol két napig tartózkodtunk, majd meleg ruhákkal, három hétre való élelemmel a szekszárdi börtönbe vittek minket, ahonnan a következő napon Bajára indultunk, akkor már egy nagy létszámú csoporttal. Még nem tudtuk, hogy háromhetes út áll előttünk: Baján marhavagonokba vagoníroztak bennünket és elindultunk az ismeretlenbe, málenykij robotra...” Ritkán, hosszabb ideig állt a vonat egy-egy állomáson. A vagonokat itt kitakarították: a foglyok által kidobott szemétből válogattak az állomáson vonatokra várakozó, csonttá soványodott helybéli gyerekek. „... Az indulástól számított három hét múlva érkeztünk meg az ukrajnai Davidovkába, ahol egy munkatáborban, de nem barakkban, hanem terméskőből épült házban helyeztek el minket. Rettenetes hideg volt, a faágyak felülete fényesre fagyott. A nővéremmel egy ágyban aludtunk s vártuk, mi lesz a sorsunk. .. A helyi szénbányába kerültünk. A testvérem a felszínen, én a föld alatt dolgoztam. A napi kenyéradag a felszínen dolgozóknak húsz dekagramm, nekünk, akik a csilléket raktuk odalent, negyven dekagramm volt. Eleinte nem kaptunk mást mellé, csak uborka vagy savanyúkáposzta-levet...” Volt a rabtársak között egy gyönki asszony, aki három kicsi gyermekét hagyta otthon, majd' beleőrült a bánatba. És volt ott egy kismama is, akinek gyermekét a táborlakók segítették a világra. „...1949. október 19-én jöttünk haza. A Nyugati Pályaudvarra érkeztünk, ahol nagyon sokan várták a hazaérkező foglyokat, és azután is minden állomáson élelmiszert adtak fel a vonatra a helybéliek. Amikor hazaérkeztünk, Jancsi öcsém várt, aki kisfiúból kamasz fiúvá cseperedett az eltelt évek alatt... Nem szerettem kimenni az utcára, csak éppen a templomba. Úgy éreztem a „telepesek” miatt, hogy idegen vagyok a saját szülőföldemen. Hazajöttem és mégsem éreztem, hogy otthon vagyok... 1950-ben Kölesdre helyeztek, azzal a feltétellel, hogy oroszt is tanítok. Második pályakezdésem volt ez. Szép éveket töltöttem Kölesden. A féijemmel, aki Tolna és Somogy megyében az állami gazdaságok és tsz-ek számviteli szervezését végezte, 1951-ben ismerkedtem meg. Ötévnyi levelezés után 1956-ban férjhez mentem - este, sötétben mentünk fel a templomba, megesküdni... 1957-ben Dunakömlődre költöztünk. A két fiam már itt született a paksi szülőotthonban. Dunakömlődön négy évig dolgoztam, közben Paksra jártam pusztáról bejáró gyerekeknek oroszt tanítani. A fiatal családot népgazdasági érdekből, a férj munkája miatt 1961-ben Paksra költöztették. „...Ekkor alakult a 3-as számú, jelenleg Deák Ferenc Általános Iskola. Ide helyeztek igazgatóhelyettesnek. Drága jó édesapám vigyázott a nagyobb és néhány hónapos kisebbik fiamra. Hétfőn érkezett, nálunk lakott egész héten, hétvégén ment haza Dunakömlődre. így tudtam munkát vállalni... Tizennyolc évig voltam igazgatóhelyettes, 1980. szeptember 15- i nyugdíjazásomig.” Egy rendkívül érzékeny, erős Emberrel beszélgettem, aki végigélte a XX. századot, annak minden történelmi, politikai, kulturális félelmeit és fájdalmait. Erzsi néni egyetlen szavával sem panaszkodott. Mesélt, évszámokat, tényeket közölt, emberi méltóságról, küzdésről mesélt. Biztosan állítja: a hit és erkölcstan oktatás hiányzik a mai iskolarendszerből. Hit és erkölcs nélkül nehéz értéket teremteni, alkotni, hozzátenni a jelenvalóhoz, önmagunkhoz, a világhoz - bárhogy is fordul a sorsunk. Teli Edit
