Paksi Hírnök, 2009 (18. évfolyam, 1-24. szám)

2009-03-06 / 5. szám

2009. március 6. 15 Paksi Hírnök Kései kezdés, szép feladat A közelmúltban a Pro Artis művészeti is­kola fennállásának 35. évfordulója alkal­mából rendezett ünnepi estre érkezett László Boldizsár, a tizenöt éve alakult Cotton Club Singers együttes alapító tag­ja, egykori paksi zeneiskolai növendék. Negyvenéves korára régi vágya, álma tel­jesült. A Szegedi Nemzeti Színház vezeté­se 2008 májusában tartott meghallgatást operaénekesek számára. Az énekesi pályá­ja kezdetén Sik Olga tanárnőnél, majd Berle Rosenberg irányítása mellett éneklő László Boldizsár jelentkezett a meghallga­tásra: a Toscából Cavaradossi két áriáját énekelte el a szakmai zsűri előtt, akik a meghallgatást követően azonnal szerző­dést kínáltak neki. Az énekes elfogadta az ajánlatot, Szegedre szerződött, ahol a szín­ház operatagozatának tagjaként három szerepben próbálhatja ki magát: az Adriana Lecouvreur, valamint A kalózinas című darabban. A Faust előadásra az évad végén kerül sor. A harmincöt éves művészeti iskola ünne­pi estje után kérdeztem őt helykereséséről, terveiről, hangulatáról.- Volt egy felső évfolyamos fiú a gimná­ziumban, aki előre és hangosan köszönt az elsősöknek: te voltál. Ritka dolog volt ez akkoriban...- Erre emlékszel? Ma is köszönök min­denkinek, akit ismerek. Vannak gyermek­korból visszamaradt szokások, melyeket az ember örökre megtart, különösen, ha azok jó szokások.- Milyen gyerek voltál?- Nyughatatlan. Nézd, folyton játszom az órámmal is: leveszem, felteszem, nem tudok csak úgy üldögélni...- Azt mesélik a kortársaid, akikkel együtt játszottál kisgyermekként, majd ké­sőbb élted a gimnazisták életét kamasz­ként, hogy te mindig elérted, amit akartál. A terveidtől el nem tértél, s nem átgázolva a környezeteden, megvalósítottad azokat.- Állhatatos vagyok és elszánt. Amit a fejembe veszek, azt minden erőmmel igyekszem megvalósítani. Ez jó, de sok­szor előfordul, hogy nehéz helyzetek elé állítom saját magam. Szoktam mondani, hogy én húszra is húzok lapot. Sokszor be­jön és természetesen sokszor előfordul, hogy nem sikerül jó lapot húznom. Nem biztos, hogy ez a világ, ami most van, en­nek a típusnak, a magamfajta embernek kedvez..., és bár látszólag nem ide tarto­zik, mégis itt kell megjegyeznem: a mai kor a kultúrának sem kedvez. Mondhatom így is: a jelen kor nem a kultúra bölcsője. Két-három éve érzem úgy, hogy veszni látszik minden érték: a kultúra, benne a zene, az emberi kapcsolatok. A zenekar tagjai minden koncert után de­dikálnak, megtisztelik a néző-hallgatókat a személyes találkozással. E dedikálások során érzem, látom, hogy mire képes a ze­ne, a kultúra. Olyan többletenergiákat sza­badit fel, melyet azután a hétköznapokban saját és környezete javára fordíthat a kon­certlátogató. A mindenkori vezetés feladatának kelle­ne, hogy tekintse a művészetek, többek között az általunk képviselt műfaj támoga­tását. Új médiatörvényre lenne szükség, mely szabadabb támogatási lehetőséget és feltételt szab a szponzoroknak. Ebben a nagy gazdasági válságban észre kellene venni, hogy a meghatározó kulturális érté­kek: a zene, a színház, a képzőművészet adhatná vissza az emberek kedvét. A mű­vészetpártolók és művészetkedvelők szá­mára elérhető távolságokat kellene bizto­sítani a lehetőségeik eléréséhez...- Mi a véleményed a sajtóról? Segíti, egyengeti a jelenkor művészeinek útját?- A média? Ugyan! Majmot csinál belő­lünk. Gyakorlatilag nem vagyunk más, mint test és csupán példányszámemelő szerepet töltünk be. Folyamatosan degra­dálja azt, amiből élünk: a megközelíthetet­lenségünket. Fliszen ennek a pályának ez a tápláló ereje. A felkapott félszavak és hí­rek, melyek a címlapokon szereplő művé­szeket rosszul sikerült emberi, pénzügyi kapcsolataik tükrében mutatják meg, arra ösztönzik az olvasót, hogy előítéletekkel megerősített, fals véleményt formáljon a közszereplőkről...- Hiszen szerepeltél egy kereskedelmi csatorna „fözős műsorában’’. Nem érzed úgy, hogy eladtad a lelked?- Milyen nagy szavak. Akkor mondha­tom azt is, hogy már rég eladtam a lelkem: hiszen ha én egy operaénekes vagyok, ak­kor mi a csodának bohóckodtam tizenöt évig egy zenekarban?- Operaéneklés. Nem túl kései kezdés?- Függő voltam. A zenekar volt az éle­tem. Felelősséget éreztem a zenekar iránt, ők nagyban függtek az én erős törekvése­imtől, tenni akarásomtól. Aztán adódott a lehetőség, és én tudtam, hogy ez az utolsó pillanat. Igen. Kései kezdés, szép feladat. Az operaéneklés az éneklés csúcsa. A ta­nárom azt mondta, akkor tudom meg iga­zán, mit jelent ez, amikor egy áriát éneke­lek és érzem, ahogy megnyilik körülöttem minden: az az érzése támad az embernek, mintha Istennel beszélgetne... élő kapcso­lat alakul ki, olyan tisztán nyílik meg az ember. Az, amit a színpad ad, olyan táplá­ló, nem tudom semmihez hasonlítani...- Szegedi leszel?- Nem. Szeged csupán egy állomás az életemben. Szeretem a várost, de nagyon szeretnék más helyeken is fellépni, külö­nösen vágyom külföldi szereplésre. Jelen­leg - úgy érzem - a helyemen vagyok. Egy három évvel ezelőtt megfogalmazott tervem, vagy nevezzük vágynak, vált va­lóra. Teli Edit

Next

/
Thumbnails
Contents