Paksi Hírnök, 2009 (18. évfolyam, 1-24. szám)

2009-02-06 / 3. szám

2009. február 6. 11 Paksi Hírnök Ismerős hang a katolikus rádióban Kollégáról írni mindig nehezebb, mint idegen emberekről. A találkozás Janikával — talán megbocsátja nekem, hogy így em­legetem - megerősítette bennem ezt a ko­rábban is vallott nézetet. Beszélgetésünk talán ötödik percében zökkentett ki szere­pemből, amikor arra kértem, mondja el, hogyan talált rá erre a pályára, ahova - mint sokan valljuk - Isten is teremtette.-Végzős gimnazista voltam, amikor hár­munkat megkeresett egy újságíró, hogy mint tehetséges diákokat bemutasson min­ket. Néhány hónap múlva csörgött a tele­fonom, ő hívott, és mondta, hogy a rádió­nak szüksége volna egy hírolvasóra. Az újságírót Vida Tündének hívták - mesélte. Az általam már elfeledett epizód felidézé­sét követő elérzékenyülést legyőzve sike- g rül megtudnom, hogy ifjú kollégám szá- >£ mára ma is érthetetlen, hogyan kaphatott | kamaszként lehetőséget arra, hogy egy rádi- í óban hírolvasóként, riporterként, hovato- o vább hírszerkesztőként dolgozzon. Nem- 12 csak az első, élőben elmondott hírek és az ennek örömére eldurrant pezsgő emléke él élénken benne, hanem a nehéz helyzeteké is, amit fiatal mivolta jelentett. Sikertelen felvételijét követően egy esz­tendőt dolgozott a paksi rádiónál. Ez az idő meghatározó volt, már nem a korábban választott iskolákba, hanem Esz­tergomba adta be jelentkezési lapját, ahol kommunikáció-művelődésszervező sza­kon tanult. Azért választotta ezt az iskolát, mert a Magyar Rádió számos munkatársa, a „kossuthosok” tanítottak itt. A főiskola családias volt, rengeteg lehetőséget adott, és azzal kecsegtette ifjú paksi hallgatóját, hogy a Kossuth adóig vezethet útja az is­kolapadból. Harmadikban, amikor már rá­diózásra szakosodott, egyszer csak meg­csörrent a telefonja. Mezei Károly hívta, hogy az akkor induló katolikus rádióban munkát ajánljon neki. Az előzőhöz hason­ló csodálkozással fogadta, hogy ismét „ki­választott” lett. Rögtön indulásakor csatla­kozott a csapathoz. A második napon ő volt a bemondó. Szinte csak annyit tudott róla előre, hogy 4:30-kor kezd, de azt, hogy mégis miből áll majd a munkája, nem. így hát lábremegve ment be a stúdi­óba azon a reggelen. A remegő láb effek-Tizennyolc évesen még nem, de egy évvel később már határo­zottan tudta, hogy rádiózni akar. Pontosabban fog. Ezt így, ellentmondást nem törően első­éves főiskolásként ki is jelentet­te Esztergomban, míg társai többnyire egy „talán” vagy egy „nem tudom” kíséretében be­széltek leendő munkájukról. Niki János pályafutása a paksi Fortunában tett bizonytalan lé­pésekkel indult. Most a Ma­gyarországi Katolikus Rádió adás vezető-bemondó ja ként dolgozik. tus sokáig megmaradt, de mára már a múl­té lett. A rádiózás iránti szerelem viszont, úgy tűnik, örök. János szereti - néha kime­rítő - munkáját, s legfontosabb célja, hogy szakmailag a lehető legjobb legyen. Éppen ezért fontosnak tartja, hogy rendszeresen visszahallgassa megszólalásait, akár évek elteltével is. Ilyenkor rendszerint roppant elégedetlen a hallottakkal. Ebben valószí­nűleg az játszik főszerepet, hogy nagyon komolyan veszi a szakma szabályait, és fi­gyelemmel kíséri a szakma nagyjait, akik­hez mérten - úgy érzi - még sokat kell ta­nulnia. Közülük sokan most munkatársai, amin még ma is gyakran elcsodálkozik. Sokuk hangja még gyerekkorából cseng a fülébe, aztán egyszer csak ott állnak előtte és azt mondják: itt van ez a szöveg, kollé­ga, fel kellene olvasni. És ő ilyenkor ösz­tönösen hátrafordulna, mert alig hiszi, hogy neki szóltak. Munkahelyéről, a Magyar Katolikus Rá­dióról, a rádiózás szakmai aspektusairól és az ott megélt kedves, tréfás történetekről egyaránt szívesen mesél. A katolikus rádi­ót, neve hallatán a többség rosszul ítéli meg. A vallási műsorok aránya nem éri el a tíz százalékot, a környezetvédelmi, autós, vagy éppen nyelvművelő műsorban pedig semmi olyan nincs, ami a nem hívő em­bert zavarhatná, fejtegeti. A műsorokat vi­szont valóban áthatja a katolikus érték­rend, egyébként pedig a magyar rádiós, szigorú szakmaiságot, rendet örökítették tovább. Az irányt az öregek szabják meg, akikről mély tisztelettel beszél, a fiatal munkatársak léte viszont arra jelent garan­ciát, hogy a munkahelyi légkör is kiváló. A szakmai fejlődés nem csak a szerkesz­tők, bemondók sajátja náluk, a techniku­sok is sokat áldoznak rá. János szerint a legjobban felszerelt stúdiókat ma az ő rá­diójuk mondhatja magáénak. Ebben tölt el heti négy nyolcórás műszakot. Híreket ol­vas, információkat továbbít a hallgatók­nak, gondoskodik arról, hogy az adás idő­ben kezdődjön és végződjön, konzervmű­­sorokban közreműködik. Amikor éppen nem rádiózik, dokumen­tum- vagy oktatófilmekben dolgozik nar­rátorként. A film egyébként is fontos szá­mára, szereti a science-fictiont, a krimit és a vígjátékot. Legszívesebben celluloidon nézi ezeket, feliratozva, eredeti nyelven. Páljával, aki egy kerületi televízió munka­társa, budapesti lakásukban élnek. A fővá­ros, mint mondja, sok lehetőséget és mun­kát ad, de ott élni nem olyan jó, mint mondjuk Pakson, ahol felnőtt. Szeretné­nek a külvárosba költözni, kertes házra vágynak. - Én szeretem a csöndet, szere­tek hazajönni, lemenni a Duna-partra - mondja. Vida Tünde

Next

/
Thumbnails
Contents