Paksi Hírnök, 2009 (18. évfolyam, 1-24. szám)
2009-11-20 / 22. szám
2009. november 20. 19 Paksi Hírnök A régi vágású ügyvéd úr Grosch Józseffel néhány hónapja beszélgettem először. Életről, irodalomról esett szó. Weöres Sándor is szóba került és egy verse a Rongyszőnyeg ciklusból. Egy vers, melyet Hamvas Béla így jellemzett: A változatlanul mosolygó lét himnusza. Már az első beszélgetés után éreztem, ügyvéd úr történetei, mindaz, amit az életből lát és valaha látott, éppen olyan izgalmas lehet, mint a költemény, mely a változatlanul mosolygó létről, annak értelméről üzen. Azért szólítanak Jovesnak, mert gyerekkoromban nem tudtam kimondani a keresztnevemet. (Grosch József mesélni kezd.) Már a nagyapám is ügyvéd volt, aki az 1900-as évek legelején nyitott ügyvédi irodát Pakson, a Városi Bírósággal szemben, a Hirt házban, az utcára néző helyiségben. Azután édesapám is ügyvéd volt, aki nagy- u apám irodájában dolgozott, i? majd 1950-51-ben, amikor ügy- § védi munkaközösségek alakul- * tak, átköltözött a Kereszt utcába v a Rézbányái Dezső bácsihoz. £ Négyen voltak a munkaközösségben: édesapám, Dezső bácsi, a Vajer János bácsi és a Greguss Vince bácsi. Nem csak édesapám miatt látogattam el a Kereszt utcába. A Dezső bácsi - aki nagyon szigorú, következetes ember volt - tanított zongorázni. Még emlékszem is egy darabra, a Medvetáncra. No, nem a zeneműre, csak a címére. (Mosolyog, látom, messze járnak a gondolatai, valahol az 1940-es végén, 1950-es évek elején, amikor még általános iskolás volt.) Nagyon rosszcsont gyerek voltam, illetve nagyon szerettem játszani - de nem a zongorán. Valamikor 1947-48-ban, a paksi szülőotthonnál, Resch Béla doktor úréknál, ahol az utcai részen volt egy terasz, ahová lépcső vezetett - csibészkedtünk. A Resch Béci, a Tamáska Lali, az Iván Lali és én. A lépcső mellett lyukakat fürtünk a falba, s amikor már elég mély volt a furat, ekrazitot tettünk bele, gondoltuk, robbantgatunk egy kicsit. Édesapám éppen akkor ment át a doktor úrhoz az ebéd utáni kávéra... alig tudtam kicsalni a házból. No, amikor a szülők megtudták, mi történt, a Resch Bécit úgy megverték, hogy öröm volt nézni. Aztán emlékszem a gyerekbandákra: voltak a Kramer-kertiek - ide tartoztam én is, egy Kramer nevű fakereskedőről kapta a nevét, a mai KRESZ- park helyén volt. Aztán voltak a korzóisták, az alvégiek és Kohn-telepiek. Nagy kő- és csúzlicsaták folytak, s amikor éppen nem volt ellenséges banda, hát egymás ellen harcoltunk. A bandafőnök a Horváth István, későbbi belügyminiszter volt, aztán a Farkas Pista, akiből tornatanár lett. Mi, gyerekek, nem is érzékeltük az ötvenes évek nyomasztó, szorongató légkörét. Olyan felhőtlen boldogságban éltünk, szinte hihetetlen. (Elhallgat, nem mosolyog, mert az eltelt évek során a gyerekkor emlékeihez hozzáadódott a történelmi, kulturális tudat.) Az általános iskola befejezése után a Baracskai Janival Budapestre felvételiztünk, de éppen akkor indult Pakson a gimnáziumi oktatás és én örömmel jöttem inkább haza. Nagyon szerettem itthon. Szerettem a barátaimat, a Dunát - nehezen váltam volna meg tőlük. Az egyetemet egy évvel az érettségi után, 1960-ban kezdtem meg, Pécsen. Akkoriban gondolták úgy az ország vezetői, legjobb lesz ha „arccal a mezőgazdaság felé” fordulnak a szakmai képzés előtt álló fiatalok, így engem is a Gödöllői Agrártudományi Egyetem felé próbáltak irányítani - sikertelenül. Az egyetemi tanulmányaim előtt egy évig Pakson voltam szerződéses földrendező. Amennyire szerettem Paksot, annyira nehezen szoktam meg Pécset. Ott nem volt víz és a Mecsek nem volt akkora élmény, mint a paksi Duna-part. Volt ugyan egy hullámfürdő, két medencével, de az nem pótolta a paksi strandolásokat. A paksi Duna-parton akkoriban két kilométeres homokos strand volt, a komp nem győzte áthordani a fürdőzőket. A feleségemmel az egyetemen ismerkedtem meg. Együtt jöttünk haza a diploma megszerzése után Paksra. Két gyermekünk született, Andrea és Péter. (Újra mosolyog, kicsi, tizenhárom hónapos unokája nagy boldogságot hozott a család életébe.) A szabadidőm? Az Öreghegyen van a szőlőm. Présházam nincs, de a házam alatt van egy hatalmas pince, ott készítem a bort, „házasítással”: kékfrankos, cabemet, merlot és zweigelt szőlőből. És persze a vadászat. De nagyon fontos elmesélnem a tarokkot, az összetartó erő miatt is. Édesapámék tarokkoztak és amikor 1960-ban Pécsre kerültem az egyetemre, a jogász klubban összefutottam a Pálos Miklóssal, aki gyerekkori barátom és a Balázs Andrással (az ő édesapja édesapámmal végezte az egyetemet), majd összejött egy tarokkozó társaság. Egyébként az nem is igazi jogász, aki nem tud tarokkozni. S amikor hazatértem Pécsről, csatlakoztam édesapámhoz, aki a Hellebrand Béla bácsival, a Molnár Jóskával és a tiszti orvossal tarokkozott. Aztán édesapám halála után, néhány évnyi szünet következett. Huszonöt évvel ezelőtt kezdtem újra a barátaimmal, s azóta minden hétfőn találkozunk. (Ügyvéd úr nevet, „ haza ” érkezett.) Ma a világ? Egy régi történetet mesélek el, összehasonlításképpen. Amikor ügyvédjelölt lettem, akkor bejött az ügyvédi munkaközösségbe egy madocsai paraszt bácsi, és azt mondta, megvette a Nagytól a házát. A Nagy nem volt ott, nem mondta, hogy eladta a házat. Leírták, hogy a vételár fele ki van fizetve, a másik felét fél év múlva fizeti ki. A szerződést hazavitte, aláíratta és visszahozta telekkönyvezni. A bizalom és a becsület hétköznapi volt. Ma pedig... (Váltunk még néhány szót, hitről, néhány belső, elhalványuló parancsról, aztán egy újabb beszélgetés reményében köszönünk el egymástól.) Teli Edit
