Paksi Hírnök, 2009 (18. évfolyam, 1-24. szám)
2009-08-07 / 15. szám
Fotó: Molnár Gyula Paksi Hírnök 14 2009. augusztus 7. A magas vízállás miatt idén kevesebben csatlakoztak a Nemzetközi Duna-túra csapatához a folyó német, osztrák szakaszán. A magyarországi vonalon már népesebb csapat csordogált lefelé. A hagyományos állomáson, Pakson körülbelül százhúsz túrázó táborozott. Tizenegy országból érkeztek, német, osztrák, szlovák, holland, angol, sőt még ausztrál résztvevők is voltak. És természetesen magyarok is, vagy tizenöt-húszán. Köztük Fejérvári Gábor, aki ma a magyar szakasz szervezőgárdájának élén áll. Gyerekként vett részt először a túrán, amely Európa legnagyobb múltú és leghosszabb távú vízi túrája. Szlovák és magyar sportolók - kajakosok és kenusok - hirdették meg először 1956-ban. Becstől Budapestig eveztek, a táv most 2455 km. A túrázók lngolstadtban szállnak vízre, a betiltó a Fekete-tengernél van két és fél hónappal később. Persze kevesek evezik végig, a többség egy hosszabb-rövidebb táv erejéig csatlakozik. Paks állandó megállóhely és rendkívül jó házigazda, mondja Fejérvári Gábor. A város idén is megvendégelte a túrázókat, akik megnézhették a Lussoniumot, majd a vacsorát a Sárgödör téren öblíthették le. A kellemes este után ismét a Dunára tették a kajakokat és kenukat, és továbbhajóztak. Idén nem volt köztük egyetlen paksi sem. Ez persze nem jelenti azt, hogy Pakson ne volna egy belevaló, Duna-szerető ember sem. Többen is vállalkoztak hosszabb-rövidebb távok megtételére. A Duna szerelmesei Egy baráti társaság az Al-Dunát járta be kenukkal Stampedli kíséretében. Stampedli vagy Kisfröccs, kinek hogy tetszik, egy katamarán, amit a barátok idén vásároltak, majd tettek vízre a bárkánál. A társaság tagjai évek óta megszervezik a Szivacs-túrát, melynek neve nem a vakvéletlennek köszönhetően egyezik egy kedvelt kocsmáéval. A társaság egyik tagja, Kródi József - Öcsi — elmondta, hogy főként Lückl Zoltánnak köszönhetik, hogy megfertőződtek Duna-szeretettel. Fia tehetik, a Dunán, vízen töltik idejüket, együtt, családostól, ahogyan sikerül. A Szivacstúrákon jártak már erre-arra, vadvízen is, idén pedig az Al-Dunára esett a választásuk. Többen kenuval mentek, Öcsi Stampedlivel, a kísérőhajóval. A kirándulás egy hétig tartott és nagyon jól sikerült: jó volt a csapat, remekül telt az idő, s ami a legfontosabb, szabadon. Öcsi szerint nincs annál jobb, hogy eveznek, aztán tábort vernek, ha van kemping, ott, ha nincs, bárhol a folyó partján, horgásznak, tábortüzet gyújtanak. Olcsó és szebb a tengernél, fogalmaz. Tapasztalatai szerint egyre többen választják ezt. A vízi emberek, meséli, segítik egymást, őket is barátként fogadták. Stampedlinek pedig - miután nem egy szokványos vízi jármű - sok csodálója akadt. A kérdésre, hogy a feleségeket miért nem vitték a túrára, tréfásan csak annyit mond: az dupla költség, fele élvezet. Ezzel a kijelentéssel nem száll vitába Farkasdi Sándor és Tar Sándor, azaz Facó és Tacó sem. Egyetértenek abban is, hogy a Duna semmihez sem hasonlítható. Ők ketten is túl vannak egy nem is akármilyen Duna-túrán. Egyébként gyerekkori barátok, óvodába is együtt jártak. Alig húszévesen döntöttek úgy, hogy leeveznek Linztől Paksig a folyón. Az elhatározást tett követte, csakhogy Facó megkapta a behívóját és barátja nélküle, másokkal tette meg az utat. Azóta tervezik, hogy megismételik. Erre „csupán” huszonhárom évet kellett várni. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Duna felé sem néztek addig, minden nyarukat, szabadidejüket ott töltik, de a nagy túrára valahogy eddig nem került sor. Július közepén viszont felvitték a kajakot, és vízre tették Linznél. A bő hatszáz kilométert nyolc és fél nap alatt tették meg, szemben a 23 évvel ezelőtti tizennéggyel. Kalandban bőven volt részük, hiszen az osztrák szakaszon hat erőmű van, a szlovákon egy. Ausztriában profi rendszer van mindenütt: kiveszik, kis kocsin lejjebb viszik, majd újra visszaviszik a kajakot. Itt nem is volt gond, csak Szlovákiában. Igaz, itt sikerült eltévedniük: egyszer csak nem az Öreg-Dunán, hanem valami mellékágon találták magukat, ahol megint csak át kellett volna emelni a kajakot. Tacó három kilométert gyalogolt az első faluig, ott azonban hihetetlen segítőkészséget tapasztalt: egy idős asszony nemcsak útba igazította, de még a biciklijét is odaadta, hogy elmenjen egy autómentő műhelybe, ahol azonnal és ingyen siettek segítségükre. Ez persze nem az egyetlen izgalmas eseménye volt a bő egy hétnek. Megesett, hogy éjszaka arra ébredtek, hogy úszik a sátor, mert annyit emelkedett a víz, hogy hiába volt minden óvintézkedés. Előfordult, hogy egész álló napon át szakadó esőben eveztek, s az is megtörtént, hogy akkora szél volt, hogy a sátrat rájuk döntötte, és nem látszott más a sátorlap alatt, csak a két hupli, azaz ők, ahogyan feküdtek. S bár nem borultak, volt részük nem tervezett fürdőzésben is. - Jobb napokon kétszer is beleestem - mondja mosolyogva Tacó. Mindezek, meg a rengeteg szúnyog ellenére állítják: csodálatos volt. A folyóból biztosan nem lett elegük, hiszen alig, hogy megjöttek, családostól tábort vertek a Duna túlpartján, hogy maradék szabadságukat ott töltsék. Vida Tünde
