Paksi Hírnök, 2009 (18. évfolyam, 1-24. szám)

2009-05-08 / 9. szám

2009. május 8. 15 Paksi Hírnök Egy mosolygós város polgára A mama a körúton vezette a villamost, a papa meg az au­tóbuszt. Mivel 4.30-kor nekik már kezdődött a nap, így a kis Sándort a szomszédok keltet­ték. Hamar önálló lett, ötéve­sen már egyedül járt a főváros egyik végéből a másikba. Ki­lencéves korától igazolt játé­kos, gyakorlatilag minden labdajátékot kipróbált a röp­labdától a pingpongon át a fo­ciig. Előfordult, hogy délelőtt kosármeccsen, délután pedig labdarúgó mérkőzésen volt jelenése. Az igazi szerelem azonban a kosárlabda lett Ju­hász Sándor számára. Van azonban „polgári” foglalko­zása is: gépészként végzett a Bánki Donát szakközépisko­lában, s a Ganz Mávagnál műszaki előadóként dolgo­zott. Mozdonyokat adtak át a vevőknek, s mint kiderült, ma sem lenne gond, ha egy vona­tot el kellene indítani vagy le­állítani. Szívesen emlékszik vissza a középiskolás évekre, ahol nagy tudású tanárok ok­tatták többek között sok gya­korlati tudnivalóra a diákokat. Lánggal-ívvel hegeszteni, csavart esztergálni, fogaske­reket mami, sorolja a szakma akkor elsajátított fogásait. A kosárlabda azonban mindvé­gig jelen volt az életében, s mikor egy sérülés miatt véget ért az élvonalbeli szereplés, akkor más minőségben tűnt fel a pályán. Első edzői papír­ját 63-ban szerezte a TF-en. Volt a kosárlabda szövetség országos szakfelügyelője, a magyar válogatott szövetségi kapitánya, nemzetközi bíró­ként bejárta a világot, végül kikötött Pakson, ahova edző­ként került, s ahol most az Atomerőmű Sportegyesület ügyvezetőjeként megy nyug­díjba. Utolsó napjait tölti az ASE csar­nokban lévő irodájában, mikor meglátogatom: relikviahegyek, átválogatásra váró kupacok, még gyakran csörgő telefon - de már minden elrendezve, elő­készítve az utódnak, Kovács Antinak. Juhász Sándor önként döntött úgy, hogy nyugdíjba vo­nul, mint mondja, inkább még akkor, mikor marasztalják, mint mikor már úgyis küldenék. Mi lesz ezentúl a névjegykártyáján, szegezem neki a kérdést, mire dobja fogyóban lévő golflabdá­it. - Ha eltalálom, nagy öröm, ha arra megy a labda, amerre én akarom, még nagyobb, ha be­megy a lyukba, az a legnagyobb - osztja meg a golförömöt. Másféle sikerekről is fagga­tom, de annyi minden megada­tott sportpályafutása során, hogy nehéz lenne felsorolni, mi mindennel díjazták őt, a sport­egyesületet, s a benne sportoló­kat, de a csillogó szemek, a lel­kes szurkolók ugyanilyen elis­előkap egyet, melyen a Magyar Golf Szövetség elnökségi tagja­ként szerepel. Azért marad el­foglaltság. A háromszoros seni­or Magyar Kupa győztes, most az Európa-bajnokságra készül. Tagja a húszfős keretnek, ám 12 tagból áll a csapat, s most verse­nyeken kell bizonyítania, hogy kijusson az augusztusi bajnok­ságra. Most már lesz ideje erre koncentrálni, s nem fordulhat elő, hogy a munka miatt lema­rad az indulásról. Első ütőit az USA-ból hozta, ahol 16 ezer pálya van, s úgy gondolta, vala­mit tudnak, ha ennyien játsszák. Gyakorlása helyszinéül a paksi strandot választotta, ahol a nyá­ri szezon után, ősztől tavaszig ütögetett a zsombékok között, s a kerítésre könyökölve várta, hogy egy épp arra járó vissza­merést adnak. Minden him­nusznál elered a könnye, lehet hogy befele sír, de folyik, mesél a soha nem múló érzésről, egy­­egy sportesemény kapcsán. Edzőként került 1990-ben a városba, ami mint meséli, nem az a pálya, amivel gyökeret le­het verni bárhol is. A „gyütt” azonban nem ment - maradt az­óta is Pakson. Három évvel ké­sőbb ugyanis elvállalta az ASE ügyvezetői megbízatását, s még aznap beiratkozott a számviteli főiskolára, hogy vezetőként tudja, mit is takarnak a számok. Pár éve egyébként legidősebb diákként a rekreációt végezte el a Testnevelési Főiskolán, ahol nem tudták mire vélni, hogy az egykori tanár úr hogyan kerül az iskolapadba. A miértre rövid a válasz: „mert érdekelt”, s ha­sonló arra is, hogy mi vonzotta a szomelié végzettséget adó tanfolyamra („mert szeretem a bort”). Lehet, hogy a nyugdíjas évekbe még egy golfedzői kép­zés is belefér... Beszélgetőpartnerem számta­lan érdekességgel tud szolgálni. Például, hogy létezik egy ké­pességfejlesztő találmány, amit kosárlabdaedzéseken használ­nak, s amit ő talált fel, vagy hogy pontosan emlékszik, mi­ről beszélgettünk nyolc éve az irodájában, mivel minden ese­ményt megjegyez, vagy hogy gyorsolvasó, és óránként 100- 120 oldalt elolvas, sőt ha ránéz egy oldalra, azonnal tudja, hol van benne helyesírási hiba. Va­jon mindig olyan, amilyennek látom, az a Juhász Sándor, aki mosolyog, vicceket mesél, vagy van más arca is? Mint kiderül, egy autogén tréning sokat segí­tett abban, hogy akár bíróként a pályán állva ki tudja kapcsolni a rázúduló külvilágot, de egyéb­ként van másik arca is. Erről fe­lesége tudna mesélni, mikor egy rossz golfutés után magát ostorozza keresetlen szavakkal félje. De magát, nem a körül­ményeket, s nem másokat. Szerinte egyébként a mosoly­gásjellemző Paksra, s ha valakit barátságosan üdvözöl, a viszon­zás sem marad el. S, hogy ma­­rad-e a városban? - Feladataim vannak, nekem kell a szaunában vicceket mesélni - feleli erre. Búcsúzóul megajándékoz egy könyvvel, amit egykori nagyra becsült edzője írt, aki a hátán vitte le az emeletről, mikor sé­rüléssel kórházba kellett mennie - volt kitől tanulnia. Kapok egy könyvjelzőt is, ami Kozmann Gyuri nemrégiben megjelent könyvéhez készült, és a Juhász Sándor által kiválasztott idézet szerepel rajta: „...aki nem tud ellazulni, az nem tud megfeszülni... ”. Igyekszem észben tartani. Dávid Ildikó

Next

/
Thumbnails
Contents