Paksi Hírnök, 2009 (18. évfolyam, 1-24. szám)
2009-04-10 / 7. szám
Paksi Hírnök 16 2009. április 10. Hogy i/olt...? A húsvét Tavaszvárás az 1940-es években, baloldalon Pákolitz István és felesége barátaik társaságában. Hogy is volt az régen, amikor az ünnep ünneplőt jelentett? És nem csupán az ünneplő ruhát, hanem az ünneplő embert is? Amikor a húsvét előtti héten nem a papír tízeseket, húszasokat, ötveneseket, százasokat majd kétszázasokat gyűjtötték a családok, hanem azt figyelték, milyen lesz az időjárás, tudnak-e bokrétát kötni a locsolóknak? Mert voltak vidékek és voltak évek, ahol és amikor még minden annak látszott, ami valójában volt. Pontosan elkülönült egymástól minden évszak és minden ünnep. A hétköznapok becsülete és az ünnepnapok tisztelete külön-külön és mégis együtt alakította a közösséget. És éltek a szokások. Úgy igazán. Nem fesztiválokon és rendezvényeken, hanem a mindennapokban: a törődött, fáradt, sokszor összekuszálódott hétköznapok egy zárt, rendezett állapotot, alkalmat kerestek maguknak. S vajon mi az értelme a szokásoknak? Egyrészről, hogy az embert alkalmazkodásra kényszerítik. Másrészről a szokások visszatükröződnek társadalmi környezetünkben, ahol az általuk hordott értékek hagyományozódnak. Tehát a szokásokat az adott közösség alakítja ki, tartja össze, éli meg természetes viszonyok között, és örökíti át a következő generációnak. A hűsvéthoz kapcsolódóan számos szokás alakult ki és maradt fenn Magyarországon. Megünnepléséhez a falusi közösségekben különféle, nem egyházi szervezésű, vallásos rítusok, szokások és hiedelmek fűződtek, részben az egyházi liturgiával, rítusokkal szoros kapcsolatban, részben attól függetlenül. A régi korok emberei sok szállal kapcsolódtak a természethez. Munkájukat, mindennapi életük rendjét, örömeiket, bánataikat is befolyásolta a természet örök változása. A tél és a nyár kettősében az élet és a halál párhuzamát látták. Mindezek szabályozták életüket, melyet az ünnepek kisebb-nagyobb szakaszokra osztottak fel. A húsvét ünnepe sok szálon kapcsolódik a tavasz megérkezéséhez, s a megújulás, a termékenységgel összefonódó népszokáskincshez. E népszokások nagyrészt nem épülnek be a keresztény vallás ünnepi rítusaiba, hanem azzal párhuzamosan mint a falusi közösségek ünnepi szokásai maradtak fenn: a hagyományos sonkát már szombat este, a böjt lezárásával megkezdték. Vasárnap a sonka mellé tojást, tormát fogyasztottak. E nap ünnepi étele a bárány. Húsvéthétfőn a lányokat kivonszolták a kúthoz, s vödör vízzel leöntötték, vagy a patakhoz vitték, s megfürdették. A locsolás az ősi termékenységvarázsló és megtisztuló rítusban gyökerezik. A húsvéti népszokások sorát egy fehérvasárnapi szokás zárta. A lányok komatálat készítettek és elküldték egymásnak. A kosárba, tálra húsvéti tojás, kalács, ital került. Ezzel a lányok örök barátságot kötöttek, s ettől kezdve komának szólították és magázták egymást egész életükben... S hogy mi maradt meg ebből az ünnepből a mai ember számára? Minden, ami hite és meggyőződése szerint a húsvéthoz tartozik. Mert ma is vannak vidékek és emberi tájak, ahol őrzik az ünneplőt és ebben a szép tavaszban bokrétát (is) kötnek a locsolónak. Teli Edit 1964 óta József Attila születésnapján, április 11-én ünnepeljük a költészet napját. Jeles nap. Ma már szinte minden nap jeles nap. Mindennek „külön napja” van. Ünneplésre szánt, kiemelkedő alkalom. Elgondolkodtató, szüksége van-e a költészetnek vagy József Attilának külön ünneplésre? Egyébként is hajlamosak vagyunk a költészetet a magyar költők sorsán keresztül nézni, s ezzel együtt haláltusaként szemlélni költeményeiket. Nem vesszük észre bennük az izgalmas szürrealizmust, a szerelmet, ami teljesen mindegy, hogy beteljesült vagy csupán vágyakozás, a fontos, hogy jelen van. Nem látjuk a tájon át a finom erotikát, a közéleti hangokat, az erőt. Úgy ünnepelünk (sok esetben), hogy teljesen beleszomorodunk a költeményekbe. És nem csupán április 11-én... Költészet napján Legutóbbi olvasmányom József Attiláról Asperján György könyve volt. Egy életregény, melynek minden szereplőjét az adott történelmi, emberi szituációban rajzolja meg a szerző. A legrendszerezettebb, Szabolcsi Miklós által kifejtett József A ttilaképpel szemben a fikcióra épülő Asperján regény tanulságos olvasmány volt. Több, képzelet által befolyásolt történet ismert József Attiláról: Lesznai Anna például úgy ismerkedett meg a költővel Bécsben, hogy felfigyelt egy bútorszállító fiatalemberre, aki Ady verseket szavalt. Az Asperján-regény hús-vér emberré változtatja a szövegszerű létezésbe száműzött költőt. Asperján György nem legendásítja a költő alakját, nem menti fel, kívülálló marad, nem torzítja a József Attila kultuszt. Az olvasmányos, apró részleteket sem nélkülöző kötetből egy egészen új József Attila kép bontakozik ki... És persze szüksége van a költészetnek és József Attilának külön ünneplésre. Legyen (legalább) egy nap, mely a költészetről: Kormos Istvánról, Tersánszky Józsi Jenőről, Sinka Istvánról (is) szól. És persze legyen még több alkalom, hogy nyugodtan üljünk egy könyv mellé. És főképp legyenek olyan pillanatok, amikor önfeledten és gondok nélkül ülünk le olvasni, nem azon tűnődve, vajon mit mulasztunk el, ha „csak úgy” odakuporodunk egy könyv fölé, és közben nézzük, „hogy úszik el a dinnyehéj Teli Edit
