Paksi Hírnök, 2008 (17. évfolyam, 1-24. szám)
2008-12-19 / 24. szám
2008. december 19. 19 Paksi Hírnök Szívügye a paraszti kultúra Sokan emlékezhetnek még rá: a Tűzvirágban kezdte, a fővárosi Honvéd Táncszínházban folytatta, ahol már több éve annak, hogy szólótáncosként debütált. A napokban Budapesten, a Művészetek Palotájában Bornemissza Gergelyként perdült táncra - és fakadt dalra, ugyanis ez utóbbit is esetenként megkívánja a táncszínházas szerepkör. A szívéhez legközelebb azonban az autentikus néptánc áll, amelyért akár Erdélybe is elmegy, hogy rögzítse, gyűjtse a hajdani lépéseket. Appelshoffer Jánosnak a tánc az élete, s az, hogy őseink hagyatéka ne merüljön feledésbe. Mindig kalapban jár, szereti a régi dolgokat. A rézcsatos övét, a posztókabátot, s az otthonában sorakozó tárgyakat, letűnt korok emlékeit. Ha az a szúette szuszék mesélni tudna - amelynek már nevére sem emlékezünk, csupán nagyapáink szóhasználatában fordult elő. Tévedés ne essék, a 25 éves fiatalember nem a múltban él, ám magáénak érzi a hagyományokat. Öt éves kora óta táncol. Focizni nem akart, hát így sikerült, foglalja össze „pályája” elejét, amihez valószínűleg Regina nővére is hozzájárult, aki ugyancsak a Tűzvirágban ropta. Mikor János Gyönkre került a hatosztályos gimnáziumba, akkor még abba akarta hagyni a paksi táncpróbákat, de marasztalták. Olyannyira, hogy igen fiatalon, 12 évesen felkerült a „nagyok” közé, így a hétvégi próbákkal megoldódott a hétközbeni távoliét. Aztán középiskolában már nem volt kérdés, hova felvételizik. Bár szülei nem művészpályát szántak neki, de nem szóltak bele döntésébe.- Nem sok más lehetőséget kínáltam - emlékszik vissza. Persze büszkék egy-egy előadás láttán, vagy amikor állami ösztöndíjat nyert egyedüliként az előadóművész kategóriában, s talán ma már az is megnyugtatja őket: ebből a nem szokványos elfoglaltságból is meg lehet élni. János a Magyar Táncművészeti Főiskola hallgatójaként került a budapesti Honvéd Táncszínházhoz, ahova felvételizni kell, ám őt úgy hívták soraikba. Egy táncművésznek élete álma, hogy egy hivatásos csapatban helyet kapjon, és ott szólót táncolhasson. Ez már többször megtörtént, most a bevezetőben említett Egri csillagokon túl, a Ludas Matyi címszerepében is láthatjuk, hallhatjuk (például január 15-én a dunafoldvári művelődési házban). A „hallhatjuk”-hoz kapcsolódó csodálkozó kérdésemre elmeséli: bizony ő is izgult, mikor Vikidál Gyulával vagy Varga Miklóssal kellett egy színpadon dalra fakadnia, ám ha a szerep ezt kívánja, nincs mit tenni. Illetve van, még Presser Gáborhoz is járt énekórákra, mikor egy darabjukhoz ő írta a zenét. A honvédos kulisszatitkokról egyébként annyit, nem úgy épül fel egy előadás, hogy bejön a vezető és megmutatja a koreográfiát: „ez van, ezt kérem”. Persze van egy vezérfonal, ám közösen gyúrják össze, beleépítve az egyéni improvizációkat is. Ez utóbbihoz azonban folyamatos szinten tartás kell. Ez alatt János azt érti: újabb és újabb táncokat, lépéseket sajátít el. Akár itthon, akár Erdélyben szívesen keresi fel, ugyancsak táncos párjával együtt a falvak öregjeit, akik aztán hosszú-hosszú beszélgetések alatt újraélik fiatalságukat, a régi bálokat, s egyszer csak megmozdul a láb, s újra előjönnek a régi lépések is. - Felveszszük kamerával, vagy egyszerűen csak meghallgatjuk és bennünk marad - meséli. Szívügye a paraszti kultúra megőrzése, s hogy a régi szórakozási módok ne merüljenek feledésbe. Ma már a tévé, számítógép és sok egyéb más háttérbe szorítja az egykori hagyományokat. - Ha valakinek születésnapja van, tíz emberből kilenc a „Happy Birthday To You”-t énekli, pedig mennyi más köszöntő létezik! Csak István-napra van vagy harminc - sorolja. Amit ő megtanul, azt próbálja átadni a páijával együtt létrehozott, mintegy 70 főt számláló Dunafoldvári Ördögszekér Táncegyesületben is. S még valami mást: a gyerekek szeressék meg, s ne felejtsék el az ősi kultúrát. Itt sem a koreográfia az első. - Szórakozzon, mint egy bálon, tegye magáévá a lépéseket, érezze a táncot. Mikor sajátjának érzi, jöhet a koreográfia - avat be. Jelenleg az ötödik jubileumát ünneplő dunafoldvári együttessel egy különleges produkcióra készül. A „fekete kötény” legendáját szeretné tánclépésekben feldolgozni, amelyet a földvári asszonyok viseltek hajdanán. Hogy miért is lett ez a kötény fekete, az kiderül majd a nyárra tervezett előadásból. A főállás és e mellett János óraadóként dolgozik a dunafoldvári művészeti iskolában, s tanítja a bölcskei néptáncosok több csoportját is. No meg készül a januári Országos Szólótáncfesztiválra, ahol két éve különdíjjal jutalmazták, de most a legjobbaknak járó „Aranysarkantyú” minősítésre hajt. Nem mellékesen nősülni készül és építkezik Dunafoldváron, menyasszonya szülővárosában. Karácsonyhoz közeledvén a betlehemezést elevenítik fel az Ördögszekér táncosaival, akikkel ismerősöket, barátokat járnak majd körbe. Vajon megmaradnak-e hagyományaink - tűnődünk el együtt a jövőn. - Mikor az egyik táncosomat gúnyolják, mert néptáncra jár és az „lányoknak való”, akkor elszomorodom, pedig a magyar néptáncnál kevés férfiasabb dolog van. Ugyanakkor, mikor 3-4 napon át táncházzá alakul a budapesti sportaréna, és tömve van azokkal, akik táncolni akarnak, akkor mégis azt gondolom, van ennek jövője is, nem csak múltja - mondja János. Ő teszi a dolgát, átadja, amit fontosnak tart, aztán azok is átadják, s valahogy mindez tovább él majd. Dávid Ildikó
