Paksi Hírnök, 2008 (17. évfolyam, 1-24. szám)
2008-10-17 / 20. szám
2008. október 17. 15 Paksi Hírnök Minden héten új harcot vív Tízmillió szakértő országa vagyunk, de van, aki nem csak beszél róla, hanem csinálja is. Egy éve hajtja a tíz közé jutásért a paksi NB I-es csapatot Gellei Imre, aki most a Duna-parti kisvárosban éli hétköznapjait. Beszélgettünk sok mindenről a válogatott egykori szövetségi kapitányával, a világot - s a futballt - persze nem váltottuk meg, de kiderült: bárhol is legyen vezetőedző, a fociért él, s azon kevesek közé tartozik, aki hisz abban, hogy lesz ez még másmilyen is, mint amilyennek most látjuk.- Na meg a családomnak - teszi gyorsan hozzá a „focinak szentelte az életét” kifejezéshez Gellei Imre. Bizony, azért hiányoznak. A gyerekek már felnőttek (bár a hétvégi meccseket mindig együtt nézik), felesége pedig, aki sokáig követte férjét mindenhova, ma már Keszthelyen biztosítja a családi bázist. De hát a vezetőedzők élete már csak ilyen. — Soha nem bántam meg - jelenti ki a mester a futballpályafutás kapcsán, pedig a Testnevelési Főiskolán (TF) egy csoporttársa még azt monda neki, nem normális, hogy edző akar lenni, s olyan dologért vállal felelősséget, ami 20- 30 százalékban múlik rajta. - A siker viszont száz százalékban az enyém is - mondja mosolyogva. Mindez még Badacsonytomajon indult, az ötvenes években, ahova bányásznapon a Dorogi Bányász csapata is lejött rúgni a bőrt. Mivel jó tanuló volt, a pályafenntartási és vasútépítési technikum következett Budapesten, de ekkor már eldöntötte: a következő állomás a TF lesz, ahova akkoriban nyolcszoros volt a túljelentkezés. Embert próbáló felvételi volt, emlékszik vissza, de másodjára sikerült. Közben szülőfalujától sem szakadt el teljesen, hiszen rendszeresen be kellett segíteni otthon, szülei egy hold szőlőjének művelése biztosította tanulmányainak anyagi hátterét. A foci aztán mind a katonaság, mind a főiskola évei alatt élete részévé vált, majd hivatásos futballistából meglehetősen korán, 27 évesen már edző lett. A mester edzői pályafutását hosszasan lehetne sorolni, hazai és külföldi kitérőkkel. (Egy majdnem kitérő: már a repülőtérre indult, Kuvaitba hívták, mikor reggel bemondta a rádió: Husszein lerohanta a közelkeleti országot). Ami elismerés: minden segítője később vezetőedző lett, továbbá négy csapathoz hívták vissza edzőnek. - Mindig úgy kell betenni az ajtót, hogy azon vissza is lehessen menni - mondja erre. Már az NB I-ben trénerkedett, mikor 1986-ban lehetősége volt az akkori szövetségi kapitány, Mezei György segítőjeként, a mexikói vb-n életreszóló élményeket szerezni. Ez volt a magyar válogatott utolsó nemzetközi szereplése. Mikor aztán a jóval későbbi, 2000-2003 közötti szövetségi kapitányi vállalásáról kérdezem, azt feleli: aki ide kerül, megérti az elődök erőfeszítéseit. Egyébként ezt megelőzően kétszer is felkérték erre a posztra, ám akkor érvényes szerződése volt élvonalbeli csapatoknál, ezért nem vállalta a feladatot. A harmadik megkeresésnél az utánpótlás válogatott edzőjeként már nem térhetett ki a kihívás elől. Amire büszke, hogy ma is játszik olyan válogatott kerettag, akit ő fedezett fel - jó választásnak bizonyult. Mi a baja magyar focinak? A receptet most sem fogom leírni, néhány dolgot azonban igen. Még a FIFA elnöke mondta a következőket jó tanácsként: az aranycsapat már a múlté, előre kell tekinteni. Nagyon jó pályák kellenek; nagyon sok fiatal tehetség, akit itt tartanak; és minden csapatba egy európai szintű játékos, aki vonzza a közönséget. Messze le vagyunk maradva infrastrukturálisan a környező kelet-európai országoktól, nincsenek jó pályák. A tehetséges fiatalok külföldön kamatoztatják tudásukat, attól pedig igen messze vagyunk, hogy megfizethetetlen játékosokat igazoljunk, sorolja a mester. (Üzbegisztánba annyi pénzért vásároltak egy leszállóágban lévő profi játékost, mint amennyi a tizenhat NB I-es magyar csapatnak összesen rendelkezésére áll.) Hiába, már Puskás Ferenc is megmondta: „Kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci!”. A dolog azonban ennél sokkal bonyolultabb. Míg az ötvenes években az egyetlen nagy kiugrási lehetőség a sportban a foci volt, mára ez megváltozott. Nem tett jót a sportágnak a hetvenes évek bundabotránya sem, s a média is elfordult a focitól, hajlamos csak a rosszat látni, véli Gellei Imre. Az olimpia sem könnyű vállalkozás - most kiderült. A fociban régebb óta, és nagyobb problémák vannak, mondja. A futball leképezi társadalmunkat, s van egyfajta levezető szerepe is, ha az indulatokat nézzük. - A szidalmazást nem lehet megszokni - mondja a mester, aki hozzáteszi, már a tizenkét éveseket is úgy szidják a pályán, hogy rossz hallgatni. Angliában már nincsenek a szurkolókat elválasztó kerítések, ott akár a munkahelyét is elveszítheti valaki, vagy börtönbe kerülhet, ha randalírozik. Nálunk egyelőre senki nem vállalta fel, hogy helyére teszi a garázdákat. (Folytatás a 16. oldalon)
