Paksi Hírnök, 2008 (17. évfolyam, 1-24. szám)

2008-10-03 / 19. szám

Fotó: Tell Edit Paksi Hírnök 8 2008. október 3. Választott hazájuk: Magyarország szakban a politikai, gazdasági válság rányomta bélyegét a hétköznapokra. A biztos jövő, a jól megalapozható élet meg­­valósíthatatlannak tűnt a há­zaspár számára. Az első évek nehezen teltek: az erős hon­vágy, a megváltozott szokás­rend nagy próbatétel volt a fi­atalok számára. Kislányuk, Szabina, aki mindkét nyelvet kiválóan beszéli, ma már főis­kolás. A család részt vesz a paksi Orosz Klub életében. E közösségben lehetőségük van kapcsolatot teremteni és ápol­ni a városban, az országban élő orosz közösségekkel. In­kább a hasonló, „vegyes” csa­ládokkal barátkoznak. Kérdé­semre, hogyan viszonyul a magyar kultúrához, történe­lemhez, Vlagyimir így vála­szolt: „A nem magyar ember nem ugyanazt érzi, mint a ma­gyar állampolgár.” Ami bizo­nyára természetes. Makó Ferenc lakótelepi ott­honában fogad. Tiszta tekinte­tű, békés vendéglátóm Romá­niából, Kökényesdről érkezett 2002-ben. Kökényesden sok volt a kökény - nem nehéz ki­találni. És nem nehéz elképzel­ni az idillt, a gyermekkort, mely még nem fertőződött meg, nem itatódott át a politika gátlástalanságával, a romániai önkényuralommal. Ferenc a szakközépiskola elvégzése után, a nyolcvanas évek elején, még élhető körülmények kö­Szeptemberben öt Pakson élő, európai országból érkezett polgár választotta második hazájának Magyarországot - letették az állampolgársági esküt a polgármesteri hivatalban. Vajon mit érez az egykori NDK területéről érkezett német asz­­szony, az orosz család egy és egy romániai magyar férfi kettős állampolgárként, itt Magyarországon? A volt Szovjetunióból, Voro­­nyezs megyéből érkezett a há­romtagú Matvijan család. Az 1990 karácsonyán áttelepült fiatal pár, Vlagyimir és Julia, valamint az akkor kétéves kis­lányuk az atomerőmű és az ál­tala kínált munkalehetőség miatt választotta Paksot a lete­lepedésre. Az önálló, sikeres élet reményében hagyták el hazájukat, ahol abban az idő­A Magyarországon élő német háziasszony - Heidelore Kohlhase, férjezett nevén Sipos István Józsefné - még 1971-ben érkezett Duna­­kömlődre Sömmerda városá­gon él, a Magyarországon szü­letett fiú családjával együtt Né­metországot választotta máso­dik hazájául. Heidi így fogalmazott: - Ki tudom jelenteni, hogy Ma­gyarország a hazám. Kétszer annyi időt töltöttem itt az éle­temből, mint a szülőföldemen. A magyar himnuszt magyar állampolgárként, a magamé­nak érzem. A magyar városok közül Esz­tergom a legkedvesebb számá­ra, Petőfi Sándor költészetét is­meri és szereti. Tevékeny sze­repet vállal a dunakömlődi kö­zösségi életben: a nyugdíjas klub hétköznapjaiban, rendez­vényeken. ból. Vendégmunkásként a volt NDK területén dolgozó ma­gyar férj hozta magával édes­anyja házába, német földön született első gyermekükkel együtt. Heidi elmesélte, szülei féltették a magyarországi élet­től, az idegen országtól, ám ké­sőbb, látva lányuk sorsának alakulását, belenyugodtak, el­fogadták gyermekük döntését. 1974-ben már Magyarorszá­gon született meg második gyermekük. A harmincnyolc éve hazánk­ban élő asszony szereti Dunakömlődöt, olyannyira ra­gaszkodik hozzá, hogy soha nem merült fel benne és csa­ládjában a költözés gondolata. Remek kapcsolatot ápol a helyi svábokkal, nevéhez fűződik a Dunakömlődi Fotóalbum című helytörténeti gyűjtemény né­met nyelvre fordítása. A család életében érdekes fordulat, hogy a Németországban szüle­tett gyermekük Magyarorszá­zött építi fel magában a tradíci­óknak megfelelve a jövőt. Hosszú távú elképzelései kö­zött sem szerepelt az ország el­hagyása, hiszen a határhoz kö­zel, nekik némiképp több sza­badság jutott, mint az ország szívében lakóknak. A fordulat Ferenc testvérének, Makó Andrásnak Magyarországra való áttelepülésével indult el. András 1995-ben települt át hazánkba, és a testvérét látoga­tó Ferenc 2002-ben követte őt. Ferenc áttelepülése óta szor­galmasan dolgozik egy paksi vállalatnál. Édesapja még ma is Kökényesden él, néha meg­látogatja a fiait. A beszélgeté­sünket követő napon a Tavasz utcában futottam össze vele. Szüretelésből jöttek a barátjá­val, s a magát már idevalósinak (is) érző Ferenc otthonosan pa­kolta a szőlőt, préselte a csömögét... Érdekes volt hallgatni a há­romféle országból érkezett, ha­zánkban letelepedett, ma már kettős állampolgársággal ren­delkező, eltérő életkorú és kul­túrájú embereket. Megőrizve anyanyelvűket, hazájuk tárgyi emlékeit, erkölcsi-történelmi örökségét alkalmazkodtak egy számukra idegen föld hagyo­mányaihoz, kultúrájához. Bi­zonyára nem könnyű feladat, nagy próbatétel a családok szá­mára. A beszélgetések során úgy éreztem, hogy ők öten, akik hosszú évek óta itt élnek kö­zöttünk, ahogy a költő mondja, otthonra, kertes, kis hazára ta­láltak országunkban. Teli Edit Fotó: Teli Edit

Next

/
Thumbnails
Contents