Paksi Hírnök, 2008 (17. évfolyam, 1-24. szám)
2008-06-06 / 11. szám
Paksi Hírnök 10 2008. június 6. Ranschburg Jenő: elvesztek a kapaszkodók Dr. Ranschburg Jenő egyetemi tanár, klinikai gyermekpszichológus, a pszichológiai tudományok kandidátusa 1935-ben született Budapesten. A Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán, majd az ELTE bölcsészkarának pszichológia-magyar szakán végzett. Az MTA Pszichológiai Intézetének tudományos munkatársa, az ELTE BTK pszichológiai tanszékének adjunktusa, majd docense; az MTA Pszichológiai Intézetének osztályvezetője volt, 2002-től tanít a Szolnoki Főiskolán. Felesége gyógypedagógus, három gyermeke és négy unokája van. Nem csak szakemberek számára népszerűek külföldi kiadásokat is megért művei; arca a hetvenes-nyolcvanas évek televíziós műsorából, a Családi Körből vált ismertté. A személyiségzavarok és viselkedési problémák felismeréséről és kezeléséről tartott előadást nemrégiben a közismert tudós a VMK színháztermében. Az előadás előtt dr. Ranschburg Jenő a Paksi Hírnök kérdéseire is válaszolt.- Az iskolai agresszió térhódításáról szólnak napjaink híradásai. Tudjuk, soktényezős jelenségről van szó; mégis, ön miben látja elsősorban a probléma okát?- Mások a gyerekek, mint harminc-negyven évvel ezelőtt voltak. Egyrészt, mert értékvesztett világban élünk, egy olyan világban, ahol egy érték van - nem mondom ki, mi, hiszen mindenki tudja... Elvesztek a mai gyerekek számára a kapaszkodók - ez alatt értem az Istent, a szülőt, a biztonságot nyújtó otthont, a felnőttet, akiért rajongani lehet. Az ilyen kapaszkodó nélkül nem tud igazán egészségesen egy generáció felnőni. Ráadásul nincs monitorozás: a gyermeket követni kell, számon tartani a tevékenységét, a programjait, részt venni az életében, kommunikálni vele. Nem véletlen, hogy én hosszú ideje, amikor csak módom van rá, mint egy szellem, megjelenek a képernyőn, elmondom, hogy vigyázzunk azzal a magyar közmondással, hogy magyar ember evés közben nem beszél, mert igenis evés közben beszélni kell, és a család, amikor leül együtt étkezni, legalább akkor beszélgessen... Nincs kommunikáció a családtagok között, a gyerek ilyen szempontból magányos, elhagyatott - hiába vannak szülei. Nincsenek meg a kapaszkodók és ennek következtében céltalanul bolyong. Aggódva gondolok arra a harminc évvel későbbi világra, amikor ők majd felnőttkorukat élik.- A szülői odafigyelésen, szerepvállaláson kívül van-e erre orvosság?- Én meggyőződéses megelőzéspárti vagyok. Arra nehezebben adok választ, hogy mit tegyünk azzal a gyerekkel, aki megverte a pedagógust, pedig ez az éles kérdés... Budapest főpolgármestere létrehozott egy szakértőkből álló bizottságot, amelynek magam is tagja vagyok. Kidolgoztunk egy prevenciós javaslatot; az iskolai agresszióval kapcsolatosak közül én a legfontosabbnak a kortárs konfliktusmegoldást tartom. A diák sokkal többet tud a gyerekközösségben zajló eseményekről, mint a pedagógus. A valóságban sokkal több az agresszivitás annál, mint amit a pedagógus észrevesz, és annál még több, amennyit elismer, hogy észrevett... Vannak gyerekek, akiknek van tapasztalatuk, érzékük, morális ítéletalkotó képességük és tekintélyük, akik képesek csírájában elfojtani sok ilyen agresszív kezdeményezést. Őket én elsimítóknak hívom. Megfelelő felnőtt irányítása mellett kellene iskolánként csapatot formálni belőlük és havonta tartva velük a kapcsolatot segíteni őket abban, hogy az agresszív kezdeményezéseket fojtsák el.- Mi szerepel még a javaslatban?- A pedagógusok rengeteget panaszkodnak arról, hogy eszköztelenek. Ebben sok igazság van, oka pedig, hogy ugyanazt a képzést kapják, mint 30-40 évvel ezelőtt, pedig a gyerekek már nem olyanok, mint akkor. A képzést hozzá kellene igazítani a mai gyerekekhez. Sok olyan ismeretet át lehetne adni a felsőoktatásban, ami eszközt adhatna a pedagógus kezébe. Nem nagyon szeretem azt a mai tendenciát, hogy a gyerek negatívumait különféle speciális púpokként kezelik, amelyeket levágunk, és egy speciális pedagógusnak adjuk oda a gyereket, és azt mondjuk, hogy agresszív, vagy nem tud olvasni, fejlesztő pedagógusnál a helye. Dadog a gyerek - logopédus kell neki. A pedagógussal szemben ugyanis a gyerek ül, az összes púpjával, erényével, előnyeivel együtt, és az a pedagógus, aki azt mondja, hogy csak 40 százalékban enyém a gyerek és 60 százalékban a többi pedagógusé, az nyilvánvalóan nem lesz sikeres. Ilyen értelemben kellene módosítani a pedagógusképzést, és segíteni őket abban, hogy tudjanak mit kezdeni azokkal a konfliktusokkal, amelyek a mai világban felmerülnek. A harmadik nagy prevenciós terület a család és az iskola viszonya. A családokat meg kell próbálni becsábítani az iskolába; a család és a pedagógus együttesen kellene, hogy ezekkel a kérdésekkel foglalkozzon. Említhetném még a tantestület egymáshoz való viszonyát; számtalan ok játszik szerepet abban, hogy mitől agresszívabbak a gyerekek az egyik iskolában, mint a másikban. És a legfontosabb tényezőnek azt tartom: a gyerekeink jelentős része 16 éves korától totálisan értelmetlennek tartja az iskolába járást. Nincsenek motiválva, sokszor igazuk is van, meg vannak róla győződve, hogy sosem fognak egyetemre járni, nem is akarnak... Az ilyen típusú társasággal bánni rettentően nehéz. Végig kellene gondolni, mivel lehetne őket motiválni, hogy értelmét lássa a gyerek az iskolába járásnak, mert ameddig ő ezt teljesen hiábavalónak tartja, addig többé-kevésbé kezelhetetlen. Sólya Emma
