Paksi Hírnök, 2008 (17. évfolyam, 1-24. szám)

2008-05-23 / 10. szám

Fotó: Kövi Gergő 2008. május 23. 9 Paksi Hírnök Ahova a paksi hordók kerülnek A falu tulajdonképpen a gránit­jának köszönhet mindent. Nem sokan tudnának az alig 500 lel­kes Bátaapátiról, bármilyen fes­tői dombok is veszik körbe, ha nem döntenek úgy a geológusok a kilencvenes években: a térség a legalkalmasabb arra, hogy ku­tatásokat végezzenek a Pakson keletkező kis és közepes aktivi­tású radioaktív hulladékok táro­lójának létesítését illetően. Hatalmasat változott a telep­hely utolsó itt jártam óta. Rövi­desen elkészül az úgynevezett technológiai épület - ide kerül­nek majd elsőként a hulladékot tartalmazó hordók, itt készítik elő azokat a konténereket, me­lyekben kilenc hordót öntenek betonba, így kerülnek aztán végleges helyükre, a gránitba. Az építkezés folyik, emberek, gépek jönnek-mennek, a kapu­nál ismerős arc fogadja a látoga­tókat: Sződi Imre, a paksi térség egykori országgyűlési képvise­lője, aki ma már a Radioaktív Hulladékokat Kezelő Kft. fő­munkatársa. Éppen a Balaton­­fuzfői Civil Társaskör tagjait várja, ő kalauzolja a csapatot a terepen. Minden csütörtökön előre bejelentkezett csoportokat fogadnak a Nemzeti Radioaktív Hulladéktároló telepén, akik testközelből szerezhetnek ta­pasztalatokat. De mielőtt ez megtörténne, kötelező sisak- és légzőkészü­lék-osztáson kell túlesnie min­den látogatónak - a csizma és a fehér overall szabadon választ­ható. Ezt követően indulhat a csapat, ám mielőtt bebocsátást nyernénk a Nyugati aknába, csoportkép készül, teljes menet­­felszerelésben. „2005.02.08.” - hirdeti a felirat a bejárat fölött, mikor indult be a fúrógép a völgyben, amely ma már mesz­­sze a hegy gyomrában jár. Ak­kor is húsz fok körül lehetett, csak mínuszban. A nevezetes nap emléke ma is él, a kollégák megjegyzései ellenére kabátban érkezem a helyszínre. Nekem lett igazam, bent huzat van, zaj és hideg. A lapunk megjelenésével egy időben éppen névnapját ünneplő alagút, ameddig a szem ellát, kí­gyózik lefele. Eszter a bátaapáti polgármester feleségéről, a vele párhuzamosan futó Mária pedig a mórágyi elöljáró párjáról kapta nevét. A két vágatot 250 méte­renként átjáró köti össze, tárlat­­vezetésünk az első ilyen szakaszt öleli fel. A kezdetektől a kivitele­zésig információs táblák mutat­ják be a telephely létrejöttét, s aki idegenvezetőnk szóbeli kiegészí­tésére is kíváncsi, annak igen­csak közel kell húzódnia, a kife­le áramló hideg levegő, valamint a mellettünk el-elhúzó munkagé­pek dübörgése betölti a vájatot. Időközben mellém sodródik egy fűzfői civil, aki elmeséli: hallottak arról, Bátaapátiban 90 százalék támogatta a telephely létrejöttét, kíváncsiak lettek hát a beruházásra. Hallottak mást is, tartogat néhány kérdést Sződi Imre számára - várja, hogy csendesebb vizekre evezzünk. Esztert magunk mögött hagyva Mária lényegesen halkabb, és ami a lényeg, melegebb atmosz­férával vár bennünket. Itt áram­lik ugyanis lefele a kinti levegő, ami a keleti aknát határozottan barátságosabbá teszi. Beszélge­tőtársamról időközben kiderül, Stricz János nyugalmazott könyvtárigazgató, aki a sajtóban hallott vízbefolyásokról érdek­lődik. Természetes, hogy van víz, az nem mindegy, hogy mennyi, mondja kalauzunk. Sződi Imre hozzáteszi: töredéke az engedélyezettnek. A két aknát összekötő vájatban filmvetítés várja a látogatót, melyből pontosan kiderül: ho­gyan is képzeljük a leendő táro­lót. Mária és Eszter mintegy 1700 méter hosszan fut a gránit­ba, ennek végén alakítják ki az egyenként 100 méter hosszú tá­rolókat, az első ütemben szám szerint négyet. Ezek nyelik majd el a betonkonténereket, melyeket a fentebb említett technológiai épületben készítenek elő a végle­ges tárolásra. Az animációs film lépésről-lépésre bemutatja a vo­nalkóddal ellátott hordók útját, amely néhány hónap múlva már élesben megy: várhatóan ősszel megérkeznek az első hordók Paksról Bátaapátiba. Láthatunk „igazi” filmet is: a tőlünk sok száz méterre zajló munkálatokat a kamera tárja elénk - most már el tudjuk kép­zelni, hova robognak mellettünk a dömperek.- Pista, ez dinamit lesz!- szól hozzá a filmvásznon lát­ható vágatrobbantáshoz Gyuri­­cza László, mint később kiderül, a civil kör vezetője, aki nyugal­mazott vegyészmérnök, és jó né­hány bányarobbantást látott már. Tisztaság van, jó a megvilágítás, szép a vájatok bélelése, teszi hozzá később, már a napvilágon. A vízbetörés hisztériakeltés volt, mondja, de azért megmozgatta a közvéleményt. Mint kiderül, a fűzfői civilek jó része mérnök, ezért nem ül fel minden híreszte­lésnek, és fontosnak tartják, hogy informáltak legyenek ilyen hor­derejű kérdésben. Jártak már Pakson is az atomerőműben, en­nek folytatása ez a látogatás.- Biztonságos, ettől nem kell félni - mondja „Pista”, azaz Szajkó István, aki a tapasztalás fontosságát hangsúlyozza. Az egykori hadmérnök az osztrák példán elmélkedve, ahol népsza­vazás söpörte el az atomerőmű­vet, megjegyzi: a döntéseket hozzáértéssel kell hozni, nem szótöbbséggel.- Amit ismernek és van róla tá­jékoztatás, ott nincs információ­­éhség - hívja fel a figyelmet egy újabb „civil”, Kajdacsy Ágnes. Bátaapáti mindenki előtt nyit­va áll. Járt itt már a Greenpeace is, de bányászok, geológusok, környékbeliek, helyi lakosok is szemügyre vették az építkezést. Utóbbiak közül többen is itt dol­goznak, látják „mi folyik itt”. Ennél jobb hírvivők nem kel­lenek. .. Dávid Ildikó

Next

/
Thumbnails
Contents