Paksi Hírnök, 2007 (16. évfolyam, 1-24. szám)
2007-07-20 / 14. szám
18 MOZAIK Ismét Pakson a legendás zsákmány „Az utolsó vizát hazánkban Paks alatt fogták ki 1987- ben. A 3 méter hosszú, 180 kg súlyú példány a Vaskapu 1972-ben történt megépítése óta feltehetően a Duna felső szakaszán ragadt.” - olvasható a legendás fogásról szóló számos utalás egyikében. Bár a történelemben húsz év apró lépésnek számít, mégsem pontosak az adatok, szinte mindenütt más és más méreteket említenek. Mi paksiak könnyű helyzetben vagyunk, lehetőségünk van megkérdezni szinte kivétel nélkül azokat a halászokat, akik húsz éve azon az esős délelőttön kifogták az elhíresült vizát a biskói révnél. A Paksi Halászati Szövetkezet hosszúra nyúlt - hajnalig tartó - közgyűlése után négyen: Révfalvi Imre, Kovács Tivadar, Bogdány Péter és Madár József indultak útra - mármint a folyóra két csónakkal. Szakadó esőben emelték ki a hálót, s fedezték fel benne a kapitális példányt, amit - bár láttak már korábban vizát - kellett kis idő, míg azonosították. Viszszaérkezésük után, aki tehette a Duna partra sereglett, hogy saját szemével lássa a termetes halat. A mérlegelésnél 181 kilót nyomott, 301 centiméter volt a hosszúsága, emlékszik vissza a szövetkezet elnöke, Gyurkó Ferenc. Néhány napig a bárkán tartották, míg megszületett a döntés, az állatkertbe kerül, megpróbálják életben tartani, hiszen elvileg akár száz évig is élhet. Addig a bárkán tartották, és amíg megszervezték a szállítást, mindenki csodájára járt továbbra is. Ilyenkor kiemelték a vízből, húzták-vonták, hogy mindenki megnézhesse, megörökíthesse.- Megtörték - összegzi Madár József. A halász szerint a testét ért gyötrelmek okozták az állat pusztulását. Ezt megelőzően még Budapestre került. Szállítása nem volt egyszerű, a konzervgyárból kértek kölcsön egy hatalmas kádat, cirkuszi autó érkezett érte, hogy elvigye a fővárosba. Hamarosan azonban kiderült, nem lehet életben tartani, levágták, húsát feldolgozták, elosztogatták - állítólag fél város evett belőle - testéről gipszmintát vettek. A preparátum a Bécsi Természettudományi Múzeumban van. A Paksi Városi Múzeum arra készül, hogy hazahozza. Az igazgató, Váradyné Péterfi Zsuzsanna elmondta, tervezik a múzeum bővítését és ezen belül egy Paks-Duna kötődését bemutató tematikus összeállítás készítését. A vizának pedig ott a helye. A paksiaknak azonban nem kell várniuk addig, hogy lássák a legendás nagy fogást. Az egyik halász fia, Kovács Tivadar nem vitte ugyan tovább apja mesterségét, a halászat iránti elkötelezettséget, a Duna szeretetét viszont igen. Az általa üzemeltetett Hangulat presszóban az elmúlt évtized során vagy negyven halféle fejét állította ki. Idekerült néhány éve a rekordméretű viza feje is. Nemrégiben pedig a hal élethű mása a kirakatba. Kovács Tivadar a Paksi Halászati Szövetkezettel, illetve annak elnökével Gyurkó Ferenccel szövetkezve készíttette el a mérethű másolatot. Sok utánajárás, sok pénz kellett hozzá, de mindketten fontosnak érezték, hogy a XX. század legnagyobb magyarországi vizafogásának ne másutt, hanem helyben állítsanak emléket. Vida Tünde Az európai folyók egyik legnagyobb vándorhala a viza, mely a tokfélék családjába tartozik - úgy mint a kecsege is -, és egykor Magyarország összes folyóvizében megtalálható volt. Mára azonban a kipusztulás fenyegeti. A vizák, sok más halfajhoz hasonlóan, a tengerek sós vizéből rajokban vonulnak szülő- és ívóhelyeikre az édesvizekbe. A magyarországi viza a Fekete-tengerből úszott fel a Dunán évente kétszer - tavasszal és ősszel, hogy lerakja ikráit. A vizáról a Képes Krónika már 1053-ban említést tesz, miszerint I. András király Győr alá III. Henrik német császár éhező seregének megsegítésére ötven vizát küldött. A nagytestű állat iránt a középkorban óriási volt a kereslet. Bécsben vizamészárszék működött, ahonnan a francia és a lengyel királyi udvarba, valamint a német püspöknek szállítottak a nagytestű állatból. A XVI. századtól a túlzott halászat miatt már ritkaságnak számított a Duna középső és felső szakaszán. A Vaskapu megépülése, az egyéb külső, természetellenes beavatkozások és az ökológiai feltételek megváltozása azt eredményezték, hogy a tokfélék nem tudnak felúszni a Dunán természetes ívóhelyeikre. Az utóbbi másfél évszázadban csupán hatvan fogást regisztráltak, a legutóbbi és legnagyobb példányt 1987-ben Paksnál fogták ki, ez jelenleg a Budapesten a Természettudományi Múzeumban látható. Fntn- Gnttvalri Károlv (balra). Molnár Gvula (jobbra)
