Paksi Hírnök, 2007 (16. évfolyam, 1-24. szám)
2007-06-22 / 12. szám
MOZAIK Kalendárium: Szent Ivántól Péter-Pálig Szent Iván napja talány nekem. Többek között azért, mert a nyári napforduló idejét ünnepelték ekkor, pedig az, köztudottan, 21-én és nem 24-én következik be. Ezt pogány szokás szerint tűzgyújtással tették emlékezetessé. A kereszténység terjedésével az egyház nem akart szembekerülni ezen ősi szokással, inkább alkalmazkodott hozzá, így június 24-én emlékezett meg Keresztelő Szent Jánosról, akit - és itt van az újabb talány - Ivánnak hívunk. (Állítólag ez még a bizánci hatást bizonyítja.) Az ünnep lényeges mozzanata a tűzugrás és a hozzá szorosan fűződő éneklés, mindkettőnek egészség- és szerelemvarázsló célja volt. A tüzet általában a leányok - néhol a legények is - átugrálták, miközben párosító és kiházasító dalokat énekeltek. Volt, hogy a legények közül, akinek nem tetszett az a leány, akivel kiénekelték, szétrúgta a tüzet. (A pernahajder!) A leányok a tüzet megigazítva tovább folytatták az éneklést mindaddig, amíg az összes fiatalt ki nem énekelték. Általában estig tartott a szórakozás, a tüzet pedig mezítláb taposták el, mert azt tartották, hogy így egy évig sem tüske, sem szög nem megy az illető lábába. (Persze hogy nem, amikor a sok szerencsétlen összeégett talppal lábra sem tudott állni!) A hajnal a gyógyfüves asszonyoké, ilyenkor kell meztelenre vetkőzve megkerülni a portát, harmatot és aranyospatrác nevű gyógyfüvet szedni, ez utóbbi - mint ismeretes - elárulja a többi növény titkát. De szakaszthatunk kendert is, hogy kilenc nap múlva kiderüljön, kié lett magos, kié pedig virágos. Előbbi özvegyet, utóbbi legényembert kaphat még ezen a nyáron. Ősi ünnep a június 29-i Péter-Pál is. Bár itt már a munkáé és nem a szórakozásé a főszerep, ez ugyanis az aratás kezdőnapja! A néphit szerint ilyenkor „a búza töve megszakad”, tehát tovább már nem fejlődik, kezdődhet hát az aratás. A munkát fohászkodással kezdték, néhol egyházi énekeket, de volt, ahol a Himnuszt is elénekelték. Egyes vidékeken az első aratókat „megzökkentették”. Két markos legény kezénél, lábánál megfogta az újoncot, s hozzáütögették egy régi aratóhoz (de kedves!), mondván: „keléses nem legyél”. Számos hagyomány kapcsolódott az aratás végéhez is. Volt, ahol az első marokszedőket bekötötték egy-egy kévébe, de úgy, hogy aztán alig tudtak belőle kikeveredni. (Ez is kedves.) Mindemellett Péter-Pál a halászok ünnepe is, ugyanis Szent Péter a patrónusuk, ezért a víz menti tájakon nagy ünneplésben részesült. A nap előestéjén a halászok rúdra kötött ponttyal járták végig a falut, másnap pedig a vízparton halpaprikással, túrós csuszával folytatták az ünneplést. Mára már feledésben merültek ezek a szokások, s csak elvétve, egy-egy folklór rendezvény kapcsán elevenednek meg. A „változás” azonban nem csak hagyományaink megfakulásában mutatkozik meg. Hogy mire gondolok? Nos, a kalendárium szerint június 29-én van a legjobb íze az epernek, ezért kell ekkor tartani az eperszüretet! Hála a globális felmelegedésnek, ezen mi már réges-rég túl vagyunk! Hahn Szilvia Kész katasztrófa! Belvíz Nem is tudom, melyik évben volt nálunk olyan magas a belvíz, talán ’94, vagy ’95- ben. Akkoriban a nyarat exkluzív ürgemezei kulipintyónkban töltöttük, a panel 4. emeletén ugyanis - klíma híján - elviselhetetlen volt a meleg. Szóval abban az évben a sok csapadék miatt komoly gondot okozott a belvíz, a hétvégi házak pincéjében például bokáig állt a víz, melyet tapasztalatlanságunknak köszönhetően rendszeres szivattyúzással állandósítottunk. (Minél többet szivattyúztunk, annál több lett a víz.) A másik problémát az okozta, hogy az átnedvesedett talajból - kölyökkutyánk hathatós segítségével - felszínre kerültek olyan dolgok is, melyek jobb lett volna, ha lent maradnak. Egy alkalommal Bukfenc egy nejlontáskába csomagolt, orrfacsaróan büdös dögöt kapart ki, majd miután szétcincálta a szatyrot, boldogan belehempergett. A feladat, mely rám hárult, meghaladta képességeimet, ezért a szomszédot hívtam segítségül. Pisti dolga a dög (fénykorában csirke lehetett) elásása, az enyém a kutya távoltartása volt. (A „büdös a munka” szállóige szerintem tőlünk ered.) Házi kedvencünk rossz szokásairól nem, a belvízről, annak kialakulásáról azonban érdemes többet tudni. A belvíz az ország 45%-át, főként az Alföldet érinti. (Térségünk mérsékelten veszélyeztetett terület.) Meghatározói egyrészt a természeti adottságok, másrészt az emberi tevékenységek. Külterületeken a helytelen mező- és erdőgazdasági művelés, belterületeken a mély fekvésű területek beépítése okozhat belvízkárokat. A szennyvízcsatornázás elmaradása un. „talajvízdombok” kialakulásához vezethet, ami szintén növeli a belvízveszélyt. Csapadékos években a talaj a megnövekedett vízmennyiséget nem tudja befogadni, ezért a mélyebb fekvésű területeken a felszínen kisebb-nagyobb vízfelületek keletkeznek. Ezek a hirtelen keletkező tavak az intenzív mezőgazdálkodás számára ellenségek, káros vizeknek is nevezik őket. A belvízvédelem során belvízcsatornák segítségével az adott területen összegyűlő vizet a befogadó vízfolyásba vezetik. Ehhez gyakran belvízvédelmi szivattyúkra van szükség. A védekezéssel kapcsolatban azonban egyre gyakrabban merül fel a kérdés: biztos-e, hogy ma nagy energiabefektetéssel belvízmentesítést kell végezni? Nem lenne-e célszerűbb a jelenlegi földhasználati rendszert megváltoztatni? Némi egyszerűsítéssel: ott kell gabonát termesztem, ahol nincsenek belvizes területek, a mélyebb fekvésű földeket viszont olyan növényzetnek kell átengedni, amely képes alkalmazkodni az időleges vízborításhoz. A jelenlegi szántóterületeket visszaalakítani például legelőkké, erdősíteni, vagy az arra alkalmas helyeken halastavakat létesíteni, ha egyébként e tavak folyamatos vízellátása megoldható. Természetesen egy ilyen jelentős termékszerkezet átalakítás csak megfelelő társadalmi egyetértés mellett lehetséges. A terület-átrendezés - mivel tulajdont érint - rendkívül bonyolult kérdés, hiszen erőteljesen befolyásolja az adott falu, vidék életlehetőségét és életvitelét. Hahn Szilvin
