Paksi Hírnök, 2001 (13. évfolyam, 1-52. szám)
2001-07-26 / 30. szám
4. oldal XIII. évfolyam 30. szám Beszélgetés Halász Róberttel „A szeretet mindennél többet ér” Imádja a természetet, annak minden megnyilvánulását: az erdőt, a vizeket, a virágokat, a bogarakat, egyébként pedig bármit, ami a nagy természet kebelén nyugszik. Istenbe vetett hite egyúttal a természetbe vetett hitét is jelenti a kődarabtól a magas égig, a fákon, a vizeken keresztül egészen a legapróbb fűszálig, minden élő és mozgó, látható és hallható lényig. Szereti a rokon lelkeket, azokat a közösségeket, amelyek hozzá hasonlóan gondolkodnak, s kedveli azokat is, akik nem állnak ugyan közel a művészethez, de igényük azt. II Paksi Hírnök I Pakt várni ci a környék lapja — Születésemtől fogva ismerlek, de szinte semmit sem tudok rólad, pedig nekem is - mint oly sokaknak - a mesterem voltál. Hogyan bontakozott Id a tehetséged? — Négyéves korom óta olyan impulzív közegben élek, ahol megadatott számomra, hogy magamba szívhassam a képzőművészet több ágát. Művésztanár édesanyám és szobrász bátyám, valamint grafikus nővérem társaságában értek az intuíciók, érhető hát, hogy nagyon sokat rajzoltam. Az első olajkép megfestésére 1957-ben tettem kísérletet, s közben az irodalommal is próbálkoztam. Akkoriban inkább táj- és emberhangulatokat ábrázoltam, iskolás éveimet — a gimnáziumi esztendőket is beleértve — pedig a plakát- és színfalfestés, valamint a tablókészítés töltötte ki. Akkoriban úgy éreztem, hogy ez az igazán fontos, ez az igazán nekem való közeg-Az érettségi után először Dunaszentgyörgyön, képesítés nélküli nevelőként dolgoztam, majd a pécsi tanárképző rajzszakára kerültem, onnan meg vjssza. Dunaszentgyörgyön aztán szakköröket, dekorációs köröket vezettem, színi előadások betanításában segédkeztem, sőt tanítványaimmal együtt még színfalfestéseket is vállaltam. így teltek el a hatvanas évek, sok-sok szakkörrel, rendszeres munkával, s egy kis törést csupán a honvédség jelentett. A katonáskodás alatt sem szakadtam viszont el a művészettől, hiszen úgynevezett vezető dekoratőri beosztásban teljesítettem szolgálatot, s ebbe jószerivel minden belefért. — Ha jól tudom, ezt követően sok furcsaság ért. Gondolok itt például arra, hogy bár „káder szempontból” nem voltál igazán feddhetetlen, a központi pártbizottság mégis téged bízott meg egy dunaszentgyörgyi szovjet emlékmű elkészítésével. — Igen, valóban furcsának, sőt ritkaságszámba menő kuriózumnak számított a megbízás. Nem csak én, hanem a környezetem is meglepődött a felső vezetés döntésén. Abban az időben egyébként a Tolna megyei ifjú képzőművészek stúdiójának egyik alapító tagjaként váltam ismertté. Bánszky Pál képzőművész, rajztanár volt a mesterünk, s rögtön meg kell említenem Csányi Laci bácsi nevét is, aki akkoriban a fiatal alkotókat atronálta, segített nekik, ogy publikálhassanak például a Tolnai Népújságban. Ez az időszak más szempontból is meghatározó volt számomra: tizenhárom esztendővel az első olajfestmény-kísérletem után elkészítettem a legelső igazi képemet olajjal, s ettől kezdve mondhatni folyamatosan dolgozom.-Talán nem túlzók, ha azt mondom, hogy Halász Róbert neve a hetvenes években már-már legendának számított. Személyed a művészi igényességgel készült színvonalas alkotásokra volt garancia, s számtalan kiállításon mutattad meg tehetségedet, képeidből magyarok és külföldiek egyaránt szívesen vásároltak. — Akkoriban lehetőségem adódott, hogy külföldi kiállításokon mutatkozzak be, így nem csak a hazai művészetszerető közönség, hanem a külföldiek is megismerhették alkotásaimat. — Amikor mesterségbeli tudásról beszélsz, általában Dürer és Martyn Ferenc nevét említed. — A dolog érdekessége, hogy az előbbi, általam rendkívüli módon tisztelt művész rajzok százain követte az emberi test vonalait, az utóbbi pedig többek között arról vált nevezetessé, hogy képes volt heteken keresztül rajzolni egyeden szarvasbogarat. Festészetemre nem is annyira a táj, hanem a különböző emberi sorsok, életek voltak hatással, s figurális képeimen is ezeket próbáltam megvalósítani. Ez valójában nem önmegvalósítás, hanem empátia, átérezni más emberek sorsát. A tájban leginkább a valóságosat igyekszem megtalálni. Szívemhez elsősorban a francia impresszionisták állnak a legközelebb, főleg Renoir. A stílusirányzat, amit egyúttal hitvallásomnak is tarok, egyfajta neoimpresszionizmus. — Fontosnak tartod, hogy az alkotás szemlélője hozzáértő ember legyen? — Nem. A művészetszerető embereket tisztelni kell, hiszen egyelőre még nem eldöntött tény, hogy az ízlést a művészetek irányítjáke, avagy inkább az emberek viselkedése, intuíciója befolyásolja-e a művészet születését. Az alkotás az emberi élet komoly része, amely a civilizáció során mindig is rendkívüli szereppel bírt. Éppen ezért tartom nagyon fontosnak a tehetős emberek, ha úgy tetszik, a mecénások közreműködését, segítségét. Mindannyian tudjuk, hogy mindenképpen hasznos (lenne) az a támogatás, amit a helyi vállalkozók a fiatal paksi alkotóknak nyújtanak, illetve nyújthatnának egy-egy bemutató megrendezésével. Hiszem ugyanis, hogy az ilyen kiállítások hozzájárulnak ahhoz, hogy az emberiség előre lépjen, ugyanakkor pedig segít elválasztani és megkülönböztetni a jótól a roszszat. — Azt vallód, hogy az, aki életét az alkotásnak szenteli, és a tehetségétől nem választja el a szorgalmat, előbb vagy utóbb célba ér, függetlenül attól, honnan indult... — Ezt nem csak így gondolom, hanem teljes hittel vallom is. Tíz évvel ezelőtt itt Pakson vállalkozás formájában megalapítottam az Albrecht Dürer Képzőművészeti Stúdió Szabadiskolát, amelynek lényege, hogy mindenki azt teszi, amihez kedve van, és közben folyamatosan képezi magát. Dürerről pedig csak annyit, hogy őt azért érzem magamhoz közel, mert ő is egy meditativ, szemlélődő típusú művész, akárcsak én. Általában tíz fő feletti létszámú csoportokkal dolgoztam, amelyekben a négyévestől az ötvenévesig minden alkotni vágyó korosztály képviseltette magát. A fiatalok rendszeresen pályázatokon vettek részt, sikerrel, ugyanis az'ifjú tehetségek kategóriájában általában szép eredménnyel szerepelték. — Életed egyik fontos része a tanítás... — Azért tanítok, hogy átadjam a bennem rejlő tudást és ismeretanyagot azoknak, akik igénylik ezt, s ne csak a mások által készített alkotások révén, hanem saját munkáikon keresztül is érezzék át az alkotás örömét. Tekintettel arra, hogy ebből nem lehet megélni, kénytelen voltam feladni a vállalkozásomat, és térszobrászattal kezdtem el foglalkozni, amit még manapság is folytatok. Ezenkívül természetesen úgynevezett köztes tevékenységeim is vannak: mindenféle dekoráció, díszítmény készítése. Ez utóbbiak közül hadd említsem meg, hogy a Prelátus külső díszítményeinek egy részét például én készítettem, de mondhatnám a aksi- és a dunakömlődi alászcsárda falán lévő festményeket, vagy éppen a pusztahencsei Boszorkány söröző speciális technikávál készült dekorációját, amelyet baráti szívességből készítettem. Mindezek mellet alapító tagja vagyok a Paksi Alkotók Egyesületének, ami bár cégbejegyzett, de egyelőre még nem valósult meg... Azt hiszem, hogy az igazi gond az összetartással van, amihez egy bizonyos fajta hatalmi harc is párosul. — A tanítás és a képzőművészet mellett másik nagy szenvedélyed is van, mégpedig a gyűjtőszenvedély. — Gyűjtőszenvedély nélkül talán nem is tudnék élni. Gyűjteményem nagy része a néprajzzal kapcsolatos, ezek főleg a paraszti világ tárgyait képviselik, amiket a festészetembe és a tanítványaim modell-elemeibe is rendszeresen becsempészek. Ez valószínűleg abból fakad, hogy fontosnak tartom a magyar népi hagyományok őrzését, ápolását, s ezek a tárgyak alkalmasak erre. Nagyon sajnálom, hogy ezeknek zöme manapság már a szemétdombokat gazdagítják — szó szerint, hiszen ezek valóságos kincsek, olyan értékek, amelyeket érdemes lenne megőrizni az utókornak. — Egyik pillanatról a másikra eltűntél a látószögünkből, hiába kerestük, nem találtuk a képeidet, szobraidat, sőt önálló kiállítással sem jelentkeztél... — Valóban. Úgy is fogalmazhatnék, hogy eltűntem a színpadról. Egészségi állapotom megromlott, emiatt nem is igen járok közösségbe, sőt az utcára sem megyek ki. Természetesen továbbra is festek, de lassabban, megfontoltabban. Amint javul az állapotom, szeretném újraéleszteni a stúdiót, kiállításokat létrehozni. A jövőt érintő legkiemelkedőbb tervem talán annak az együttműködésnek a létrehozása, amely összefogná a paksi alkotóközösségeket, művészeket, s így együtt tudnánk közösen tenni a városért. — Van-e olyan üzenet, amit szeretnél megosztani az olvasókkal, vagy ha úgy tetszik, az utókorral? — Erre egy indián mondással szeretnék válaszolni: „amikor kivágtál minden fát és megmérgeztél minden folyót, akkor rájössz, hogy a pénz nem ehető”. Üzenem, hogy a szeretet mindennél többet ér. — Köszönöm a beszélgetést! Szalai Szilvia
