Paksi Hírnök, 2001 (13. évfolyam, 1-52. szám)
2001-03-08 / 10. szám
2001. március 8. 11. oldal Nem kell ahhoz fára mászni, hogy messzibe lássunk. Vannak, akik elméjük, intelligenciájuk okán úgy fogják látószögükbe a vilá[got, hogy - képletesen szólva — földszintes házban élnek. Dr. Kováts Jenő professzort idesorolom s oly képszerű, hogy szinte lá|tom; konyhaablak előtt állva, midőn kitekint, oly messzibe néz, ahová csak ő lát. Egyidőben villan fel benne világváros, falu és persze a kisváros, Paks, ahonnét bőven töltekezett képzeletbeli vándorútjaira. Kováts professzor urat Szekszárdon ismertem meg, hogy mikor, azt nem tudom. Különös volt ez az ismeretség, létünket egyazon városban pergettük, utólag derült ki, hogy tudunk egymásról s amint régesrégen, első ízben fogtunk kezet, olybá tűnt, mintha évek óta bensőséges viszonyban volnánk. Mi jut eszembe róla? Az, hogy a professzor úr jelenség. Olyan ember tehát, akire minden élethelyzetben, akár boltban, akár postán, akár orvosi rendelő várószobájában fel kell figyelni. Ránézésre ritka adomány birtokosa. Kiegyensúlyozott, megfontolt s tán birtoklója az igazán fel sem becsülhető bölcsességnek. Dr. Kováts Jenőt évek óta nem láttam. Most, e beszélgetés okán új fent találkoztunk s örömmel láttam, alig fogtak rajta közelebbi, gyorsan elpergett esztendők. — Zavarban vagyok - kezdtem a beszélgetést hogy szólíthatom? — Engem sokféleképpen szólítanak, hol főorvos úrnak, hol tanár úrnak, hol professzor úrnak. De tudod mit? Neked Jenő bácsi, Jenő bátyád vagyok, ahogy neked tetszik. — Köszönöm. Jenő bátyám, engedelmet a szóért, de te csalsz... — Ezt meg hogy’ érted? — Úgy, hogy szálas, katonástartású vagy, mint némely javakorabeli férfiak, ilyképpen, akarvaakaratlanul meghazudtood korodat. — Pedig igaz, ami igaz, ócskán benne járok az időjén, március tizedikén öltöm kerek koromat, íyolcvanadik esztendőmet. — Ahogy megnézlek maiamnak, Istenemre monlom, örömmel venném, iá hasonló testi, szellemi íllapotban élhetném meg Paksi Hírnök Nyolcvan év távlatából Beszélgetés dr. Kováts Jenő professzorral a kerek nyolc évtizedet. Honnét ez a fiatalosság, ez a tartás, ez a lendület benned? — Hm..., hm... honnét, hát honnét? Talán azért, mert jóféle géneket örököltem rég elhalt anyámtól, apámtól. Törzsökös magyar családból származom, aki felmenőmről tudok, az mind Zala vármegyében élte le életét, közelebbről, Lesencetomajon. Mert jegyezd meg, fontosak, felettébb fontosak a gyökerek és aki teheti, ne szakítsa el, vagy ha mégis, akkor ápolja őket. — Mikor döntötted el, hogy állatorvos leszel, talán még akkor, amikor szüleid Jenőkének hívtak? — Dehogy, dehogy. Ilyenféle elhivatottság-érzés nem munkálkodott bennem. Végülis az érettségi vizsga előtt döntöttem úgy, hogy az állatok gyógyítását választom életcélul. De most, ahogy így rákérdeztél, kétségtelen, hogy roppant nagy érdeklődést éreztem az állatok iránt. Jó sorsomnak hála, olyan közegbe születtem, ahol hagyományai voltak az állattartásnak. Nekünk is voltak sertéseink, marháink, baromfiaink. — Jenő bátyám, melyek voltak életed eddigi, fő állomásai? — Budapest, Paks, Szekszárd. De természetesen, mint vendégprofesszor, megfordultam az Egyesült Államokban, Angliában, Franciaországban. — Maradjunk Paksnál. Meddig szolgáltál itt? — Tizenkét évig. 1955-ben kerültem Paksra, mint kinevezett járási főállatorvos. — Mi jut eszedbe Paksról, az akkori nagyközségről? — Sok-sok szép és jó. Szerettem a Dunát, imádtam fürödni, a Halászcsárdával szembeni parton napozni, sütkérezni. És feledheteden sétákat tettem a gesztenye soron. Jók voltak a paksiak, emberségesek, egymással törődök és egymásra figyelők. Talán elgondolkodtató az, amit most mondandó leszek. Akkor ketten voltunk Pakson állatorvosok. Nos, amikor tavasz érkeztével megkezdtük a sertések védőoltását, reggel álltunk neki a Kálvária utcában. Délre kiki végzett a maga utcaoldalának felével. És ez nagyon sokat mond. Ma ezt a munkát, ugyanabban a Kálvária utcában, tehát az egész utcahosszban, egy óra alatt el lehetne végezni. — Honnét tudod? — Onnét, hogy a régi, paksi ismerősök, barátok ma is felkeresnek és mindenről beszámolnak. — Jenő bátyám, végülis hosszú idő óta nem gyakorlód az állatorvosi mesterséget. — Valóban, és ennek az az oka, hogy mindig a kutató vágy munkálkodott bennem, így érthető, hogy elsősorban mint kutató állatorvost tartanak számon. Például több mint tíz évig foglalkoztam a szarvasmarha tbc-vel és sikerült kidolgoznom egy olyan tesztet, amely az addigi több napos várakozás helyett, néhány óra alatt kimutatta a nyílt gümőkóros állatokat, tehát amelyek fertőzőek voltak. De hadd tegyem hozzá gyorsan , hogy abban az időben a kisgyerekeknél, a nem kizárólag tüdőre szorítkozó tébécés betegségek harminc százalékát a fertőzött tej okozta. Máig büszke vagyok rá, hogy az országban elsőként Tolna megye fejezte be 1972-re a szarvasmarha állomány gümő-kormentesítését. Ezt követően a hatalmas gazdasági károkat okozó betegséggel, a tehenek tüdőgyulladásával kezdtem foglalkozni és a fentieknek köszönhetem, hogy három hónapos ösztöndíjjal az akkori, Nyugat- Német Akadémia vendég-kutatója lehettem... — Ha jól tudom, ma is aktív oktató vagy és egyetemi előadásokat tartasz... — Igen. Mégpedig a Szent István Egyetemen, az állatorvosi karon. És milyen furcsa, kedvenc tantárgyamat, az állatorvoslás történelmét oktatom, német nyelven... — Magyar hallgatóknak? — Bár úgy volna! De született németeknek és az anyanyelvükön. Ugyanis azok a diákok, akik a hallgatóim, Németországból jöttek hozzánk egyetemi tanulmányokat folytatni. Persze, minden szerénytelenség nélkül mondom, akkor sem jönnék zavarba, ha angol diákokat kellene tanítanom, angolul. — Hogy ítélsz önmagad felől, sikeres ember voltál?, — Úgy mondanám, megbecsült ember. Ezt igazolja a tény, hogy 1991-ben az Akadémián sikerrel megvédtem a kandidátusi disszertációmat, címzetes egyetemi tanár lettem, pontosabban egyetemi docens. Tagja vagyok az Állatorvos-történeti Világszövetségnek, és abban képviselem Magyarországot. Ezenfelül tagjává választott az amerikai állatorvostörténeti társaság, valamint a New York-i Tudományos Akadémia. — A dicsőségből nem lehet megélni... — Kétségtelen. Nos, ha én is kizárólag a nyugdíjamra hagyatkoznék, valószínűleg felkopna az állam. Két okból is szerencsésnek tartom, hogy aktív előadó vagyok: egyfelől, hogy tovább adhatom ismereteimet, másfelől pedig praktikus, azaz anyagi okok miatt. — Milyen a lelki állapotod, a lelki közérzeted? — A mai Magyarországon széttekintve, nem a legjobb. A változások sok olyan embert vetettek felszínre, juttattak előnyös helyzetbe, akik tökéletesen érdemtelenek rá. Mert mit gondoljon a rendszerváltoztatás felől a magyar kisember? Hogyan örüljön a demokráciának, amikor hite szerint egy szűk réteg látványos gazdagodását ő fizeti meg? Keserves gondolatok ezek... — Csalódott vagy? — Munkám hasznában semmiképp sem. Az emberekben persze... nos ez egy másik ügy. Azt jól látom, hogy itt, Szekszárdon, ahol évtizedek óta élek, nem a magamfajta emberek társaságát keresik az emberek. Úgy is mondhatnám — és ez tipikus, — hogy nem én vagyok a kor embere. Fájdalom, ez a kor elmellőzi azokat, akiknek erkölcsi felfogása a valóságos értékeken alapul. — Jenő bátyám, hosszan beszéltél a sikereidről, a kitüntetéseidről, amelyeket hely hiányában itt nem lehet felsorolni. Am nem szóltál arról, hogy eddigi életed alatt mi volt az, ami nem sikerült, vagy amit másképpen kellett volna tenned? Dr. Kováts Jenő profeszszor úr a kérdés után hoszszan hallgatott s csak utána szólalt meg, remegő hangon: — Nézd, fiam, én azon felül, hogy egész életemben a hivatásomat szolgáltam, nem is akartam más lenni, mint aminek születtem, tehát egy Zala megyei, magyar ivadék. A háború után hadifogságba estem, másfél évig ettem idegen kenyeret és noha már ott megkínáltak a kint maradás lehetőségével, mégis úgy rohantam haza Magyarországra, mint akit űznek, hajtanak. És az elmúlt évtizedekben hány és hány ajánlatot kaptam, hogy mondjak búcsút Magyarországnak, menjek az USA- ba, Angliába, Franciaországba, telepedjek le ott és kutatómunkámat messze jobb körülmények között folytassam. Mindig és következetesen nemet mondtam. — De miért? — Azért, mert magyar vagyok és hittem, hogy itt a helyem. Nos, a mai eszemmel, közelebbi tapasztalataim okán mondom, ez sikertelenség, ballépés volt a javából. Ugyanis igent kellett volna mondanom és aszerint cselekednem. — Jenő bátyám, fájó szavak, keserves szavak ezek. Szomorúan mondom, tökéletesen megértelek, amiért nemet mondtál a külföldi felkérésekre. Igen, igen, mert a hozzád hasonlóakhoz hűtlennek tűnik e rideg, szeretettelen haza. A beszélgetést pedig hálásan köszönöm. Varga S. József
