Paksi Hírnök, 2000 (12. évfolyam, 1-50. szám)
2000-09-28 / 38. szám
2000. szeptember 28. 7. oldal A Nemzeti Színház Gyűjtés, viták, helyszínek, viták, pályázatok, vitáit, viták, viták... Egyelőre ennyi a leendő Nemzeti Színház története. Épüljön-e, s ha igen, akkor hol épüljön, milyen épüljön és még száz másik kérdés. Már sokan tették le így vagy úgy a voksukat, és mondtak el a véleményüket. Sokáig töprengtem, és most úgy döntöttem, elmondom én is mindig visszatérő gondolataimat. Engem nem érdekel, hogy hol épül és az sem, hogy milyen lesz a Nemzeti Színház! Sőt, az sem érdekel, hogy épül-e egyáltalán! Ezzel én már az első, a legelső pillanattól (a téglajegyek idejétől kezdve) így voltam, már Spéter Erzsébet és a rendszerváltás korszakában is, ami azóta sem változott. Lehet, hogy ezt a véleményt nem ildomos hangoztatni. Lehet az is, hogy nem sokszor jelent meg ilyen hang, de tudom: nem vagyok vele egyedül. Ha igazán utánajárnánk, akkor még az sem biztos, hogy véleményemmel kisebbségben maradnék. Ha leírom véleményem okait, talán a most még furcsán szájukat görbítők is megértőbbek lesznek ezzel a disszonáns hanggal szemben. Kell nekünk ez a színház? Nehogy félreértsenek, kell a nemzetnek színház! Egy „nemzeti” színház az igen, de EZ a színház kell? Vajon nem azért kell-e „a Nemzeti Színház”, hogy mutogatni lehessen a külföldi vendégeknek, reprezentatív eseményeket lehessen ott tartani? Ha igen, akkor persze kétség sem férhet hozzá, nogy építeni kell. Megértem persze a színészeket, akik lelkesednek a tervezett színházért, azokat is, akik úgy gondolják, hogy a nemzet színháza legyen modern, reprezentatív építmény, kulturális központ, stb. Megértem, de a kulturális életben már semmi fontosabb nincs? Már csak ez a színház hiányzik az ország tökéletes kulturális ellátottságához? Alig hiszem, hogy így lenne. Gondoljuk csak végig az alábbiakat! Vajon hány emberrel több jut majd el színházba, ha megépül EZ a Nemzeti Színház, vagy mennyivel lesznek olcsóbbak a színházjegyek? Az a gyanúm, hogy egyik kérdésre sem adhatunk megnyugtató választ. A jegyek nem lesznek olcsóbbak és többen sem fognak eljutni a színházakba. Az a baj, hogy ez a színház a vidéki emberek tömegei, sőt a legtöbb budapesti számára is csupán látványosság lesz! Pedig a színháznak nem ez a szerepe. Mi is a dolga egy színháznak? Az én elképzelésem szerint a kultúra közvetítése a nézők felé. Kik a nézők? Véleményem szerint országunk lakossága. Hol is lakik az ország lakossága? Nagy városokban, kis városokban, községekben, falvakban, tanyákon. Na és hol vannak a színházak? Nagy városokban, kis városokban, községekben, falvakban, tanyákon. Vagy mégsem? Persze, nem is lehetne, hiszen nem tud minden település egy-egy színházat eltartani, vagy írhatnám úgy is, egyre kevesebb képes erre. Hol van az ország színházainak nagy része? Budapesten. Igaz, ott él a lakosság mintegy húsz százaléka, de nekik jut a színházak körülbelül kilencven százaléka. Biztosan azért van ez így, mert Budapestet a vidéki A vélemény szabad Beszél a nép ember is könnyen, gyorsan és olcsón elérheti. Tudjuk mennyire nincs ez így! Ami engem a legjobban bánt az az, hogy a vidéki emberek inkább csak büszkék lehetnek egy ilyen színházra, de életük részévé nem fog válni. A legtöbben ezután sem fognak soha életükben eljutni a színházba, sem az „új nemzetibe”, sem akármelyik másikba. Budapesten egy színházépülettel (igaz, nem akármilyennel) több lesz, de mi marad a vidékieknek? A vidék egyegy nagyvárosában van színház és időnként a nagyobb művelődési házakban is meg-megjelenik valamelyik társulat, de a kistelepülések: helyzete nagyon rossz, s ezzel a színházzal semmit nem fog javulni. Én, nevezzenek bár érte szentségtörőnek, másképpen használnám fel a Nemzeti Színházra szánt pénzt. A jelenlegi tervek mellett fordítanék anyagiakat arra is, hogy az ország minden szegletében testközelbe vigyem a SZÍNHÁZAT. Létrehoznék egy Nemzeti Vándor Színházat, amolyan utazó társulatot. Ez a színház kamionokkal, lakókocsikkal járná az országot. Egyszerre három-négy, vagy több csoportban az ország különböző pontjain állítanák fel színpadaikat és játszanának a „nemzetnek”. Azokra a helyekre is eljutva, ahol színház talán csak Petőfi vagy Déryné idejében járt utoljára. Hitem és meggyőződésem szerint sokkal több emberhez jutna el így a kultúra, az igényes, tartalmas, szép előadás, mint az építendő Nemzeti Színház révén. Inkább a színházat vinném közelebb az emberekhez, semmint megőrizve a távolságot (és megnövelve a költségeket) látványosabb színházi épületbe hívjam őket. Hiszem, hogy lenne a Nemzeti Vándor Színháznak társulata. Főiskolásoknak például remek gyakorlat lehetne, de biztosan szívesen játszanának itt több-kevesebb ideig már gyakorlattal rendelkező, tapasztalt színészek is. A kultúrát értő és szerető külföldiek is örömmel és irigykedve néznének meg itt egy-egy színvonalas előadást az ország bármely részében járnak is. Az én „nemzeti színházam” nem egy épület, hanem egy szellemiség. Egy kulturált és művelt nép továbbfejlődésének fontos eszköze. Igaz, ezeket az utazó színházakat nem lehet mutogatni és szájtátva csodálni, politikailag talán kevésbé jelentős győzelem egy ilyen kulturális eredmény, de sokkal több emberhez jutnának el Thália papjainak, papnőinek gondolkodást, jövőt formáló szavai. Az az álmom, hogy néha vidéken is komolyan mondhassa a gavallér udvarló választottjának, hogy: „Hétre ma várom a Nemzetinél!”. Ekkor lehetnénk igazán büszkék a MI NEMZETINKRE. Na de félre fanyalgás, álmodozás! Ha megvalósulnak a jelenlegi tervek, azért mi vidékiek is elmondhatjuk, hogy ezt, vagy azt az előadást nem akárhol, hanem a Nemzeti Színházban nem láttuk! Komáromi János, Paks II. Uborkák az égből A Gardening hadművelet első bevetése 1944. április 8-án éjjel kezdődött, amikor az olaszországi Celone és Tortorella repülőterein feldübörögtek az angol Királyi Légierő R.A.F) 205. Bomber Group-jához tartozó 37. és 178. Squadron (század) 18 Wellington és 3 Liberator típusú nehézbombázójának motorjai és a hatalmas, lomha nagy madarak, gyomrukban aknaterhükkel a Belgrád-Bazias Duna-szakasz felé vették az irányt. Zavartalanul szelték át az éjszakát és ezen a száz kilométeres szakaszon 40 darab ezerfontos (454 kg) akusztikus ráhatással működő aknát telepítettek a Dunába, amelyek már másnap megszedték első áldozatukat, ugyanis a DGT (Duna Gőzhajózasi Társaság) „Tulnn” nevű gőzöse aknára futott és felrobbant. Akkor már kilencven éve járta a Dunát az 1854- ben Óbudán épült hajó, amely történelmi események tanúja is volt: egyike volt annak a hat hajónak, amely 1896-ban fedélzetén újságírókkal és a magyar katonai tisztikarral részt vett a Vaskapu-csatorna megnyitó ünnepségén I. Ferenc József valamint a szerb és román király jelenlétében. Ez a hajó volt az első abból a negyvenből, amely a háború alatt es után aknára futott a magyar Duna-szakaszon, köztük a „Szigliget” Kis%postagnál, a • „Ruthof” Ersekcsanádnál, a „Rákos” Dunaszentbenedeknél, az „Erzsébet Királyné” Apostagnál, hogy csak a hozzánk közeli eseteket említsük. E szomorú listát a Dömös zárja, amelyet hat évvel a nagy világégés után merült hullámsirba áldozataival együtt. Áprilistól kezdve késő őszig folyt a Gardening hadművelet a Dunán. Méreteit és intenzitását jelzi, hogy a R.A.F. adatai szerint a 18 bevetés alkalmával összesen 1382 darab aknát telepítettek. A magyar Folyamerők aknafigyelő szolgálatának feljegyzései közül kiválogattuk azokat, amely közvetlenül a mi térségünkre vonatkoznak. Eszerint április 12-13-án Bölcske, április 16-17-én Dunavecse, május 4-5-én Apostag, Foktő, Harta, május 5-6-án Kalocsa, május 10-11-én Fájsz, május 28-29 Ordas, május 30-31 Fájsz, másnap Ordas, aztánjúlius 9-10 én ismét csak Fájsz volt az aknarakó gépek célpontja. Ezért aztán nagyon nehéz lenne megmondani, melyik naon került a Dunába az a szerezet, amely hat évig lapult a meder homokjában, hogy türelmesen kivárja a Dömös érkezését... A 178. Squadron B-24-esei több alkalommal is részt vettek a Duna elaknásításában. Az egyik gép, az EY 84 lajstromjelű „Snake” („Kígyó”) nevű Liberátor 1944. április 12-én felgyújtotta a Mohácsnál horgonyzó dunai uszályokat. Hét fős személyzete — Harry Lewis első pilóta, Don Bygrave navigátor, W. Allingham hátsó lövész, R.,Gnffin felső toronylövész, Herb Melton másodpilóta, Mike Federchuck orrlövész, Tony Anselmo rádiós túlélték a háborút. Harry Lewis százados így emlékszik vissza azokra az éjszakákra: „Félelmetesek voltak ezek az aknarakó bevetések. A Liberatorokat közepes, vagy nagy magasságú bombázásokra tervezték, az „uborkák” — így neveztük a víziaknákat - ledobása pedig a folyó felett mindössze néhány méterre történt. Nem tudtuk, melyik pillanatban és honnan én gépünket géppuska-, vagy gépágyutűz, mikor ütközünk a léggömbzárak acélhuzalaiba. Szerencsére ilyen védelmi rendszert csak néhány helyen szerveztek, de számíthattunk újabbakra, amelyeket nem ismertünk. A megadott helyen ráfordultunk a Dunára, alacsonyan, nagyon alacsonyan, 30-50 méter magasságban repültünk. A személyzet minden tagja, akinek fegyvere volt, a géppuskákat markolta, hogy tüzet nyithassanak, ha a partról torkolattűz villan, ha felbukkap egy hajó, vagy vontatmány. így gyújtottunk fel Budapesttől délre egy sor uszályt. Mire visszafordultunk, fél mérföld hosszúságban lángolt a Duna. Az előző időszakban csak holdvilágos éjszakán végeztünk beveteseket. A nagy magasságban végrehajtott bombatámaoások — némi túlzással - az aknarakó bevetésekhez képest könnyű feladatok voltak. A május 4-ről 5-re virradó éjszakán Harry Lewist és a „Snake” legénységének többi tagját ismét a Duna felett találjuk. „Budapesttől délre fordultunk rá a folyás irányára. Ötven méterre ereszkedtünk és a folyóba dobtunk hat darab ezerfontos aknát. Alig szabadultunk meg tőlük, amikor heves gépágyútűzbe kerültünk. Három talalat érte gépünk farokrészét, az oldal- es magassági kormányokat. Meghalt Jack Alligham hadnagy, a faroklövész és egy volt amerikai pilóta. Ezután három órás kémény küzdelembe kezdtünk másodpilótámmal, Melton hadnaggyal az életben maradásunkért, végül hazavezettük az alig kormányozható, súlyosan sérült Liberatort.” Lewis kapitány egyébként nem csak a dunai aknatelepítésből vette ki a részét a háborúban, hanem részt vett Budapest és más magyar városok éjszakai bombázásában is. Az angol repülőtiszt beszámolója ugyan érzékelteti azt, hogy a partmenti légvédelem időnként megkeserítette az életüket, ám ennek ellenére szervezett földi telepítésű erőről alig lehetett beszelni. Oltalmazást legfeljebb a 8. német vadászrepülo hadosztály Messerschmidtjei jelenthettek. Ezek a; éjszakai vadászok a közeli Öcsenyben állomásoztak s adott esetben gyorsan szembeszállhattak a Tassé lassú, de igen nagy tűzerőt képviselő Liberatorokkal és Wellingtonokkal. Mellesleg Lewis aggodalmai a léggömbzárak huzalait illetően utólag túlzottnak bizonyultak, hiszen csak Újvidéken, Gödnél és Visegrádnál telepítettek ilyent, de hát az efféle aggodalom háborúban, ellenséges terület felett, egy folyó felett alacsonyan repülve biztosan jogosan fogja el az embert... A léggömbzar egyébként egy kombinált védelmi rendszer része volt: a ballonokat lehorgonyzott úszóegységekről bocsátották fel acélsodronyokon mintegy háromszáz méter magasságba. Napkeltétől napnyugtáig lebegtek a folyam felett, csak hát volt velük egy kis probléma: a Liberatorok éjszaka jöttek... Márpedig jöttek, csak jöttek, jöttek rendüledenül és - ami felettébb aggasztó volt - rendszertelenül. A hadiszállításoknak viszont menniük kellett mindenáron - ne feledjük: Ma-Earország és Németország :t-halál harcot vívott ezekben a hónapokban - Így egyre kínzóbban merült fel a lcéraés: miként szabadítsák meg a Dunát az aknáktól? A német haditengerészet dunai egységei és a magyar folyami erők előtt kettős dilemma állt: milyen akna után kutassanak és hol? Nem ismerték az akna típusát és működési elvét, a telepítések időpontjainak és helyeinek látszólagos rendszertelensége miatt pedig igen nehéz volt a figyelőszolgalat, a légvédelem és az aknakutató szervezet létrehozása. Talán emiatt is, de csak az első bevetés után több mint két hónappal, 1944. június 20-án teszik közzé először a hajósoknak szóló hivatalos hirdetményben : „A Kvassay és Tassi zsilipet, a Lánchíd pilléreit úszóaknák elleni védelemmel látták el. Körültekintő hajózás szükséges...” ..................................... Néhai Szántó Péter bácsit, a közismert kalocsai hajóskapitányt körültekintő hajósnak ismerte mindenki, a háborúban mégis nyolc alkalommal repült levegőbe alatta a fedélzet deszkája a különböző hajókon, így hát a „körültekintés” kevésnek bizonyult. Tenni kellett valamit, mégpedig azonnal. Megkezdődött a narc a mélyben megbúvó sokmázsás szörnyetegek ellen. (Folytatjuk!) Csapai Lajos
